vladimir woodstock

A Xavier Ruddot bemutató egyhetes sorozat utolsó posztjában röviden áttekintjük a művészúr eddig megjelent lemezeit. Azt jó, ha tudjátok, hogy nehéz döntéssel kell szembenéznie annak, aki nem egyszerre veszi meg valamennyi albumot. Különben is, ha már egyet meghallgattok, úgyis kelleni fog a többi…

Xavier legelső lemezét To Let címmel 2002-ben jelentette meg. A stúdió- és az utómunka is két ember keze munkáját dícséri: a produceri teendőket ellátó zenész mellett Chris Thompson segédkezett a rögzítésben és a keverésben. Két évvel később, a Solace megjelenésekor Xavier a világ több kontinensén is komoly hírnévvel bírt, ekkor már  bárhol koncertezhetet, ahol kedve tartotta. A Solace az ausztrál slágerlistákon azonnal az első húsz közé került, a kontinens lemezkiadóit tömörítő szövetség (ARIA) adatai alapján pedig már nem sokkal a megjelenés után platinalemez lett belőle.

A nagyszerű koncert-felvételeket tartalmazó 2005-ös Good spirit után még ugyanebben az évben megjelent Xavier harmadik stúdióalbuma, a Foody in the belly. Mint azt egy interjúban a lemez debütálása után elmondta: a Foody in the belly készítésekor semmilyen koncepciója vagy célja nem volt, a dalok egyszerű reflexiók, amelyeket a Solace megjelenése után végigturnézott két esztendő alatt írt. Ez idő alatt számtalan emberrel, hellyel és szellemmel találkozott, az album ezekből a kedves emlékekből állt össze. Mondanom sem kell, hogy az ARIA-nál a Food in the belly is aranylemez lett, az Egyesült Államokban pedig ez volt Xavier első olyan lemeze, amely az Epitaph-hoz tartozó ANTI- labelnél jött ki. (Az ANTI- számos nagyszerű előadót futtat, akik között név szerint kell említenünk mostohaapánkat, Tom Waitset.)

2007 februárjában Xavier Rudd úgy nyilatkozott, hogy stúdióba vonul, az új lemez pedig várhatóan a következő évben jelenik majd meg. Négy hónap múlva került a boltokba a White Moth, amelyet már globálisan is egyetlen label, az ANTI- gondozott.  Ahogy a korábbi lemezek megjelenésekor azt Ausztráliában már mindenki megszokta, Xaviert az ARIA Music Awardson azonnal a legjobb előadónak jelölték a blues és roots kategóriában, a 2007-es díjat azonban a John Buttler Trio többszörös platinalemeze, a Grand National happolta el a White Moth elől.

Ezzel pedig elérkeztünk Xavier legutóbbi, tavaly megjelent lemezéhez, a Dark Shades of Blue-hoz. A lemezfelvételről már a korábbi posztokban írtam, most inkább magát a szerzőt idézem, aki szerint a 2008-as album minden korábbi anyagánál sötétebbre sikerült. Nem kell azonban aggódnia annak, akinek már csak ez a korong hiányzik a kollekcióból, Xavier nem egy gilette-fesztivál zenei anyagát állította össze. Arról van szó csupán, hogy a dalokban feldogozott történetek nem egyszer keserű sorsokról szólnak: például az Uncle esetében egy hosszú és fájdalmas életút megannyi drámai fordulata jelenik meg a képzeletünkben. Bár a lemez a korábbiaknál sötétebb hangulatba ejti a hallgatót, de Xavier ilyenkor mindig mosolyogva teszi hozzá, hogy azért még így is elég sokat süt a nap az albumon.

Búcsúzóul ismét egy videót láthatunk, a dal címe 12th of September, ezt pedig ugyebár nem kell elmagyarázni senkinek…

A blogolvasó képzelőereje az előző három poszt alapján már biztos mindenféle élethelyzetben, mikrokörnyezetben elhelyezte Xavier Ruddot, megannyi jellemet aggatva a fantáziában egyelőre csak kontúrként látható képre. Most nézzük, mi a helyzet a valóságban!

Azt nagyon helyesen gondoljátok, hogy Xavier Rudd a természet egyszerű fia, aki szabadidejében a bennszülöttekkel sétálgat az erdőben, de időről-időre visszatér a nagyvárosi életbe. A természethez való vonzalmát igazolja az is, hogy Xavier mindig mezítláb jár, bevallása szerint egyetlen pár cipő sincs a tulajdonában. Mivel előszeretettel utazik Kanadába, találtunk egy (!) olyan fotót is, amelyen egy kölcsön csizmában mutatkozott nagy nyilvánosság előtt.

Az 1978-as születésű Xavier az ausztráliai Torquay-ben cseperedett, ahol - elmondása szerint - már fiatalon megízlelte a valódi szépséget, arányt és harmóniát. Torquay a kontinens egyik olyan régiójában található, ahol az őslakos aboriginálok már jóval a fehér emberek megjelenése előtt létrehozták az első kolóniákat. Az első “turisták” az 1860-as években jelentek meg Torquay környékén, ma a városnak alig hétezer lakosa van. A település az ausztrál és a nemzetközi köztudatban leginkább a szörfözésre kiválóan alkalmas tengerpartjáról ismert. Azt persze mondanom sem kell, hogy Xavier megszállott szörfös. (A híres színészek játékával tarkított Surfer Dude című film zenéjét például ki más is szerezhette volna…)

A mellékelt képet elnézve érthető mindaz a letisztultság és természetes őszinteség, ami első hallásra átüt Xavier dalaiból. A hölgy rajongókat ki kell, hogy ábrándítsuk: a zenész boldog párkapcsolatban él és két fiúgyermeket nevel. Kanadai származású feleségével akkoriban találkozott, amikor Marcy egy szál hátizsákkal indult Ausztrália felfedezésére.

Xavier az elmúlt években sok időt töltött Kanadában, legutóbbi lemeze kapcsán többször is úgy nyilatkozott, hogy erőteljes hatást gyakorolt a dalokra, hogy ismét otthon, Ausztráliában (Byron Bayben) készíthette a felvételeket. (Egyéb, a lemezhez kapcsolódó vallomásairól bővebben szólunk a sorozatot záró holnapi posztban.) Esténként a stúdióban ülve vágta, csinosítgatta a dalokat, az éjszakákat pedig a szabad ég alatt töltötte kutyája társaságában, akiről csak annyit sikerült megtudnunk, hogy egy retrieverről van szó.

Xavier megrögzött növényevő. Az egyelőre ismeretlen előttünk, hogy vegetarianizmusa miből “táplálkozik”: a legyűrhetetlen hús-undorból vagy az állatvilág iránti feltételen tiszteletből… Mindenesetre 2007-ben a PETA (People for the Ethical Treatment of Animals) nevű globális szervezet a világ legszexisebb vegetáriánusának választotta a zenészt!

Most pedig nézzétek meg az egyik kedvenc képes-hangos felvételemet a művészúrról, ahol az angolul értők számára kiderül, hogy a dublini emberekkel tartalmasan lehet múlatni az időt! Én már a pólójáért is odaadnám valamely páros belső szervem egyik felét, arról nem is beszélve, ami ezen kívül látható lesz az alábbi képkockákon…

Kedves Gitárosok, felvirradt a ti napotok!

Az már ugye mindenki előtt világos, hogy az embernél hatalmasabb erők jelölték ki Xavier Rudd útját a zenei pályán és annak mentén zsinóron húzva vezetik őt. Arról sajnos nincsenek írásos információink, hogyan jutott el Xavier a porszívócsőtől a gitározásig, bár nyilván tanulságos volna ez mindenkinek, aki legalább egyszer az életében hallotta az emberi ösztön genetikailag kódolt hívószavát a rock ‘n roll világába. Önmagában nem meglepő tény, hogy Xavier gitáron is játszik, ahogy az sem nagy meglepetés, hogy k***a jól! Viszont, ahogy azt az előző két posztban már igyekeztem érzékeltetni, ezt sem úgy csinálja, ahogy azt megszokhattuk. Hogy a nép nyelvén fogalmazzak: meglehetősen ritkán látni Mr. Ruddot “normális” gitárral a kezében. Nézzük tehát, hogy melyek ezek a furcsán fogott és megszólaltatott pengetős eszközök.

Hermann Weissenborn a ‘20-as, ‘30-as években Los Angelesben kezdte el gyártani saját fejlesztésű, fektetett slide gitárjait. (A slide technikát a hangszertörténetben többnyire hawaii-i eredetre vezetik vissza: a fogólapon a játékos nem az ujjaival, hanem egy fém- vagy üveghengerrel fogja le a hangokat, amelyek így nem válnak el élesen egymástól, hanem egybefolynak és különös, de minden körülmények között jól felismerhető hangzást biztosítanak.) Weissenborn úr életében kevesebb, mint ötezer ilyen gitár készült, arról pedig semmilyen adat nem áll rendelkezésre, hogy hány hangszer maradt fenn azóta. Az azonban biztos, hogy több mint 90 éve Hermann Weissenborn hangszerei szolgáltatják az alapot minden, nem rezonátoros elven működő lap steel gitárhoz. (A dobro gitár, amely egy Amerikába szakadt cseh testvérpár munkásságát dícséri, különböző, a hangtestben elhelyezett fémlapok rezonanciáját használja a húrhang felerősítésére. Persze, a tuti kedvéért Xavier is mindig odakészít egy dobrót az állvány mellé a fellépésein… Láttunk már olyan videót is az interneten, ahol - tessék kapaszkodni! - dobro basszusgitárt használ a művészúr!)

Weissenborn egyik legnagyobb újítása, hogy a nyakat nem egy, a hangtesthez illesztett fa gerinc rögzíti, hanem az üreges test egészen a fejig felfut. Ezzel azonban a hagyományos tartás és játék teljességgel lehetetlenné válik. Miután a hangokat a gitárosok nem tudják a megszokott módon lefogni, egy jobbára fémből készült segédeszközzel játszanak a húrokon. (A szakmabeliek kedvéért jegyezzük meg, hogy Jeff Haley-nek a térdére fektetett gitáron sem okozott gondot az ujjakkal való játék.) A gitározásban jártas olvasók tudhatják, hogy az általános E-A-D-G-H-E hangolás így nem működhet: a Weissenborn gitárokat ezért már rögtön akkordokra hangolják, vagyis az üres húrok megpengetése már önmagában is valamilyen harmoniát ad. Számtalan híres és kevésbé híres zenész játszik ilyen gitáron, a legismertebbek között Ben Harper, Ron Wood, David Gilmour vagy John Butler említhető.

Xavier Rudd dalainak nagyobb részét Weissenborn gitáron játssza, ehhez - mint már tudjuk - stomp-box és/vagy yidaki-kíséretet is biztosít egyben.

Hogy tiszta képet kapjunk a Weissenborn-játékról, valamint Xavier gitáros kvalitásairól, egy olyan videót választottam, ahol stúdiókörülmények között adja elő egyik, rajongói körében legkedveltebb slágerét.

Ma megpróbáljuk nagy vonalakban áttekinteni, milyen hangszerek találhatók a titokzatos állványokon Xavier körül a fellépéseken. Az alábbi videó alapján újfent velős következtetéseket vonhatunk le a művészúr tüdőkapacitásáról és légzéstechnikájáról. (A holnapi hangos-képes melléklettel tömegeknek fogjuk elvenni a kedvét a gitározástól, vagy éppen meghozni… Ez majd kiderül.)

A már a fényképeken is tekintélyt parancsoló állványzatot Mr. Rudd (a teljesség igényével, de kizárólag a fellelhető források alapján) a következő hangszerekkel szerelte fel: három különböző hangnemre hangolt yidaki, azaz didjeridoo, stomp box (lábbal hajtott ütős hangszer), azték dob, slit drum - amit egyes források azonosítanak az azték dobbal, de a kettő nem pontosan  ugyanaz -, djembe, shaker és sarokcsengők. Valamint bongódobok, cintányérok és különféle bizbaszok.  Hogy mik is ezek a hangszerek?

Azték dobból többfélét is használ Mr. Rudd: az indián megoldás lényege, hogy az üreges dobtest és a hangképzésért felelős “nyelvek” egy összefüggő anyagból állnak. Hogy jobban értsétek, így néz ki:

A pontosság kedvéért szeretném megjegyezni: minden azték dob slit drum, de nem minden slit drum azték dob. Természetesen a slit hangszerek eredete az azték kultúráig vezethető vissza: a manapság egy szimpla fadoboz benyomását keltő dobok mintegy 1500 évvel ezelőtt készült elődei azonban a hangképzési funkción túl esztétikai szempontból is jelentős hozzáadott értéket képviseltek.

A Xavier által is előszeretettel alkalmazott stomp box a hangszerelésben a lábdob szerepét tölti be. A megoldás erősen elektronika igényes: egy, a varrógépeknél is ismert pedálhoz hasonló eszközt a zenész a talpával üti, a dobozkában elhelyezett mikrofon segítségével a hangszórok membránjáról már a lábdobra emlékeztető hang hallható. A stomp box nagy népszerűségnek örvend szerte a világban a zenekari segítség nélkül fellépő gitárosok körében, akik azonban a ritmikus kíséretet sem szeretnék nélkülözni az előadások során. Leggyakrabban az amerikai folk és blues előadók fellépésein lehet találkozni a stomp boxszal. Bár a kiskereskedelmi forgalomban számos gyártó rengeteg modellje megvásárolható, a világ legtalálékonyabb élőlényei közé tartozó zenészek azonban egy mikrofon segítségével bármilyen üreges testből képesek kialakítani a saját “lábdobukat”.

A csörgők és a csengők részletesebb bemutatását most mellőzöm, viszont a djembe néven ismert dobról ejtenék pár szót. A bőrrel bevont, különböző faragásokkal gazdagon díszített fatestű dob eredetét a hangszertörténet a Malin élő bamana népcsoporthoz köti. A hangszer neve a bamana nyelvben ismert “anke dje, anke be” frázis gyors kiejtéséből ered, ez magyarul nagyjából annyit tesz: “mindenki jöjjön ide”.  A változó átmérőjű hengeres testre feszített bőr kiválóan alkalmas a mélyhangú ritmuskíséretre. Egyes afrikai törzsekben a hangszer egyik változatát ashiko néven ismerik, az ottani felfogás szerint az ashiko a férfi, a djembe a női hangszer. A dob megszólaltatása értő kezekben igazán egyszerű: a djembe minimális erőkifejtéssel maximális hangerőre képes. Az egyes hangmagasságok megszólaltatása a játékos energiájának megfelelő fókuszálását igényli. A rutinos djembe-dobosok kezének mozgásán például nem látható semmilyen különbség akkor, amikor a mély, illetve a magasabb hangokat szólaltatják meg.

De visszatérve Mr. Ruddhoz, feltételezhetjük, hogy már a hangszer-állvány felállítása sem annyira egyszerű, mint autót vezetni a nagyvárosi forgalomban, pláne, ha ezeket a hangszereket meg is kell szólaltatni. De hát ő ezért világhírű zenész, ellentétben velünk. Xavier koncertjein jobbára egyedül lép fel, igaz, legutóbbi lemeze, a Dark Shades of Blue megjelenése óta egyre több előadáson kíséri egy dobos és egy gitáros. Nem mintha ő maga kevés volna ehhez: a holnapi posztból kiderül, hogy az egyszerű akusztikus gitártól a dobrón át a legfurcsább keleti pengetőshangszerekig szinte minden eszközt nagy szakértelemmel kezel. A kísérőzenészek valószínűleg azért kaptak helyet a színpadon Xavier mellett, mert elmondása szerint egyre több hangzást fedezett fel az utóbbi években és barátai segítségével még teljesebb sound-ot tudnak produkálni.

Ehelyütt kötelességem felidézni azt, amit egyszer Fekete-Kovács Kornél mondott nekem Miles Davisről. Kornél szerint Davis úr valószínűleg bármilyen hangszeren úgy játszott volna, mint trombitán, csak éppen trombitás lett. Ez van! Xavier Rudd ezzel szemben nem ragadt le egyetlen hangszernél, ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy bármelyiken úgy tanult meg játszani, hogy az a másik rovására ment volna.

Most pedig, kedves emberek, újabb ízelítőt kaptok Mr. Rudd ritmusvilágából. Holnap a művészúr gitározni fog nekünk!

Mr. Rudd már apró gyermekként környezete tudomására hozta a zene iránti különleges vonzalmát. Az alábbi videót megtekintve ki gondolná, hogy a kis Xavier anyukája porszívójának csövén gyakorolva sajátította el a didjeridoo-játék alapvető fortélyait.

Xavier Rudd 1978-ban született az ausztráliai Torquay-ben. Ha valakire, akkor rá valóban illik a multi-instrumentalista jelző: mintegy húsz különböző hangszert szólaltatott meg eddigi lemezein, s ha figyelembe vesszük, hogy ezek közül akár 4-5 szerszámmal is dolgozik egyszerre, akkor vitathatatlan, hogy a többhangszeres zenészek koronázatlan királyával állunk szemben.

Nem szeretnék nagyon előreszaladni, de a következő egy hétben bebizonyítjuk, hogy Xavier az említett hangszerek többségét mesterfokon kezeli. A mai és a holnapi posztban az ausztrál zseninek a didjeridoo-val ápolt bensőséges viszonyát igyekszünk feltárni.

Mielőtt az alábbi videón megtekintjük, mit tud kezdeni Xavier Rudd egy lukas faággal, ejtsünk néhány szót magáról a didjeridoo-ról. Egy olyan aerofon hangszerről van szó, amelyet az Ausztrália északi részén élő aboriginál népcsoport fejlesztett tökélyre. Ezek a hangszerek a még élő, de már termeszek által megdolgozott eukaliptusz ágaiból készülnek. A többnyire 1-3 méteres fadarabok hosszúsága attól függ, milyen hangnemre kívánják hangolni: minél hosszabb egy didjeridoo, a hangja annál mélyebb. Arról nincsenek megbízható adatok, hogy mióta készítenek didjeridoo-kat, viszont a zenetörténészek között egyre inkább elfogadott tény, hogy a világ egyik legöregebb fúvós hangszeréről van szó. Egyes Ausztráliában feltárt barlangrajzok egyértelműen bizonyítják, hogy 1500 évvel ezelőtt már használták a yidaki-t - az aboriginál közösségekben a didjeridoo-nak számtalan neve létezik, ezek közül a yidaki a legismertebb a nyugati világban. A “didjeridoo” szó etimológiáján máig rengeteget vitatkoznak azok a nyelvészek, akiket jobban izgat a szóeredet annál, mint amit mi mindjárt látni-hallani fogunk.

Tekintettel arra, hogy ez a poszt a sorozat első része, azt még most a bevezetőben tisztázni kell, hogy Xavier Rudd nagyon ritkán, de azért játszik zenekarral. Egyrészt van gitáros és dobos barátja, akik például amerikai tévéműsorokban támogatják őt. Másrészt számtalan alkalommal fordul elő, hogy maga Xavier támogat zenekarokat. Az általunk is igen nagyra becsült Dave Matthews például egyes európai, de főleg ausztráliai turnéján lehetőleg Xavier-t is szerepelteti a műsorban. Néhány éve például egy ausztrál turné több állomását is kihagyni kényszerült Mr. Matthews, azonban Xavier Rudd egymaga is elvitte a bulikat, a közönség pedig egy pillanatig sem panaszkodott…

Legelső, 2002-ben megjelent To Let című lemezét Xavier egyedül játszotta fel, a háttérmunkákban - a rögzítésben és a keverésben - egy barátja segítette őt. Turnékra jobbára hatalmas hangszerparkjának társaságában utazik Mr. Rudd, akinek egyébként másfél évvel ezelőtti európai körutazásán már önmagában is furcsa, szokatlan érzés volt, hogy egy dobos végigkísérte őt a nemzetközi programban.

Most pedig lerántjuk az első leplet, tessék kapaszkodni!