vladimir woodstock

Egy test egy lélek, egy integráns személyiség, rengeteg feladat és függőség. Mindezekről Varga Livius beszélt a Kamara teraszán.

- Múlt hét végén a húszéves érettségi találkozón voltál. Mennyit öregedtél ebben a húsz évben?
- Ez így túl általános…

- A nagy pörgés erre az időszakra esett az életedben…
- A pörgés nem igazán ment le, inkább csak följebb, a gimis pörgést eddig a percig hozom. Okosabban osztom be az energiáimat, több dologgal is foglalkozom. Amit nem tettem meg a gimnáziumban, azt most megteszem: olvasás, előre gondolkodás… Inkább még rápörögtem, a könyvek nagyon nagy barátaim lettek, a gimi alatt volt egy nagyon nagy lyuk, előtte sokat olvastam, meg utána is rám tört az olvasás. A gimi alatt nem sokat foglalkoztam sokat a könyvekkel.

- Nagyon sok mindent csináltál ez alatt a húsz év alatt. Egy szerényebb összegben fogadnék arra, hogy neked egyedül annyi munkahelyed volt, mint az osztálynak együttvéve…
- Hát, azért van ott egy-két súlyos arc, de igen, valószínűleg az élvonalban vagyok. Ez abból adódott, hogy zenélni azt mindig kellett, de a zene egyáltalán nem volt egy nagy család-eltartó tényező tizenvalahány évig, úgyhogy mindig kellett valami meló, de mindig olyan, amibe be lehet ugrani, meg amiből ki lehet ugrani, attól függően, hogy turné van vagy éppen semmi nincs.

- Szempont volt, hogy szeresd is ezeket a munkákat?
- Nagyon fontos volt. Nagyon hamar otthagytam minden olyat - vagy éppen bele se vágtam -, amit nem szerettem vagy nem éreztem benne kihívást. A vendéglátás mindig egy nagy jolly joker volt nekem, pultosnak, pincérnek lenni mindig imádtam: a mai napig nem bírom a dzsuvát az asztalon, letakarítom, ha nem jön a pincér.

- Vagy éppen kihozod magadnak, ha nem jön…
- Igen, és én mindig megpróbáltam olyan pincér lenni, ahogy törzsvendégként 140 helyen szerettem volna, hogy kiszolgáljanak. Igyekeztem mindig gyorsan, ügyesen, pontosan és illedelmesen kiszolgálni.

- Összeszámoltad már a munkahelyeidet?
- Nem. Huszonhét évesen még büszke voltam rá, akkor még megvolt a szám. Most így több mint tíz évvel később már elveszett teljesen.

- Amerikában milyen munkáid voltak? (Livius az érettségi után másfél évet töltött az Államokban, majd pár évvel később néhány hónapra újra kiköltözött - vw.)
- Kint főleg építőipari vállalkozók mellett voltam lényegében segédmunkás. Csináltunk vizet, villanyt, betonozást, ajtócserét, házat is építettünk, szigeteltem templomtetőt, vasat vágtam óriási gépekkel.

- A templomtető szigetelése testhez álló feladat lehetett…
- Annyira, hogy én nem vagyok kifejezetten biztonságban a magasságban, nem vagyok ilyen indiánagyú ember. De meg kellett csinálni, jól kimadzagoltam magam, mert mondtam, hogy én addig nem megyek fel, amíg nincs kötél. Akkor szerzett kötelet a főnököm, amit aztán én nagyon megnéztem, hogy milyen kötél meg hova rögzítjük. A rögzítés pillanataiban nagyon féltem, utána már kevésbé.

- Az ilyen típusú munka is a zenei ambíciókat volt hivatott támogatni? Ha jól emlékszem, kint vettél kongát…
- Az első kongát az első lakbérünk helyett vettük meg, gyűjtöttünk, gyűjtöttünk, aztán végül a két srác, akikkel kint voltam, inkább vettek dobot, hogy a Central Parkban még több pénzt keressünk. Aztán ebből nem lett semmi, újra össze kellett gyűjteni a lakbérrevalót. Második alkalommal pedig egy kint élő barátom a hitelkártyájával vette meg nekem a kongát, aztán már itthon az édesanyjának fizettem ki úgy másfél évre rá, mert akkor sem dübörgött pénzügyileg a zenekar.

- A többfelé szakadás azóta is megvan az életedben, még ha nem is csak a kisebb munkákat nézzük…
- Engem úgy neveltek, hogy több vasat kell a tűzbe tartani, ezt nagyon belém verték. Nem érzem biztonságban magam, ha csak egyfelé vagyok. Viszont nagyon nehezen osztom meg a figyelmem, ha valamit csinálok, akkor csak arra figyelek.

- A számból vetted ki a “kérdést”…
- Csak ezt tudom csinálni. Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik fejben tartják a következő két hetüket. Nekem például az van, hogy a következő helyen, ahova innen megyek, akkor kezdek csak gondolkodni, ahogy tőled elindulok. Elő van minden készítve, de nem tartom fejben az egész napot, mert akkor most nem tudnék arra figyelni, hogy mit válaszolok.

- Az életed milyen prioritások mentén alakul?
- Quimby… és ez már akkor is így volt, amikor még egy fillért sem kerestünk vele. Ez valahogy örökké így volt… a zene. Igaz, középiskolában nem mindig zene volt, de mindig az, amit Tibivel csináltunk. Nekem az volt a legfontosabb. Kiss Tibivel spanban voltunk már a gimi első osztály óta. Azóta is a Quimby van, ezzel holtversenyben jönnek olyan dolgok, mint a másik zenekar, A kutya vacsorája és a kapcsolódó “művészi tevékenységek”.

- Az elmúlt években többször láttalak felbukkani különböző zenekarokban…
- Igen, de ez már nem tartozik ugyanabba a kategóriába. Ilyen csak akkor lehet, ha van annyi energiám, hogy jól megtudjam csinálni. Sok ilyet le is mondok, mert nem tudok rá rendesen felkészülni. Ha egy zenekar elhív vendégségbe és én ismerem a repertoárt, akkor azokat elvállalom. De visszatérve, ezek után jönnek a televíziós dolgok, amikor adódik valami, de ott már a heti műsort, a kötelező dolgokat úgy két-három éve lemondtam. Ha viszont van egy tizenkét részes sorozat, akkor azt megcsináljuk. De azt, hogy én belevágok a Quimby mellett valamibe, ami ugyanolyan folyamatos, ki tudja meddig tart és minden héten kötelező, azt már nem! Mert a Quimby néha nagyon felágaskodik munkában, ami nem feltétlenül látszik mindig a koncertsűrűségen, mert az okosan egy bizonyos szinten van tartva és nem a lehetőségek szerinti  összes koncertet adjuk, hanem csak azokat, amik úgy érezzük, hogy jók és nekünk kellenek, mert inspirálnak és hasznosak. Emellett viszont befér az, hogy egy időszakban éppen lesz időm tévézni és éppen megkértek valamire, akkor megyek. Persze jártam castingon is, nem arról van szó, hogy “a méltóságos úr hajlandó elmenni a tévébe…” Ha olyat mondanak, ami tetszik, akkor harminc-sok-évesen is elmegyek castingra, aztán van, hogy nyerek, van, hogy nem, de ez benne van a pakliban.

- Még  mielőtt a castingról több szót ejtenénk: úgy érzem, hogy a különböző projektekben, munkákban mintha a hozzád illő dolgok mindig megtalálnának. Vagy éppen fordítva…
- Igen, ehhez kellett az a húsz és harminc közötti időszak, amikor viszont sok mindent bevállaltam, aztán meg utáltam, de azért igyekeztem a lehető legjobban megcsinálni. Volt sok minden, amit ha befejeztem, olyan volt mint letenni egy nehéz hátizsákot. És azt mondtam, hogy soha többet ilyet, hogy nem vagyok meggyőződve róla, hogy nekem az jó, vagy tudom úgy csinálni, ahogy én szeretném… Mert az akkor úgy kínszenvedés. De én valahogy el vagyok kényeztetve: mindig voltak az életben olyan dolgok, amiket szerettem csinálni és ezek örök példák voltak, minden mást ezekhez hasonlítottam.  Ha valamit nem élveztem, akkor azt akárhogy próbálkoztam, nem tudtam jól csinálni, mert csak szívből lehet valamit jól csinálni. Másrészt, mondom, ez egy áldás is az életemben.

- Meggyőződésből mondod, hogy kényeztet az élet?
- Ó, persze, én nagyon szerencsés figura vagyok. Nem meggyőződés, tapasztalat!

- A casting téma beidézte nekem azokat a banki reklámszpotokat, amikben néhány éve szerepeltél. A filmekben mintha saját magadat kellett volna alakítanod…
- Igen, akkor egy időre a Quimby éppen lekönyökölt. Én meg felhívtam az egész telefonkönyvemet, meg azon kívül is mindenkit, hogy “a Kutyának munka kell!” Aztán jöttek be az ajánlatok, persze nem mondhatnám, hogy csőstül, de akkor jött, hogy az A38-on pultoztam, meg egy ismerősöm mondta, hogy menjek már be castingra. Az első néhány ilyen reklámot pont a kliprendezőnk, Antal Nimród szerezte nekem. A leghosszabb epizódszerepeim voltak…

- Apropó film. Több mint tíz éve egy Quimby koncerttel egybekötött balatoni hétvégén azt mondtad nekem, hogy pályát tévesztettél, színésznek kellett volna menned…
- Ja hát én a szívem mélyén amerikai filmszínész vagyok! Pont!

- Az eddigi filmszerepeid erőteljesen mínuszos epizódszerepek. Nem nagyon volt eddig tered a kibontakozásra.
- Nyilván kibontakoztam volna, ha felfedeznek, de mivel csak a szívem mélyén vagyok amerikai filmszínész és nem egy elfelejtett, vagy fel nem fedezett nagy tehetség, ez így van.

- Szoktál azon gondolkodni, hogy milyen főszerep állna jól neked?
- Hetente mondjuk egyszer eszembe jut. Álomszerep? Mondjuk egy Guy Ritchie-filmben az egyik bumburnyák, aki északról jött és akit aztán lebaltáznak egy szobában. Egy nagyon nagy főszerepet én nem hinném, hogy meg tudnék csinálni. És ez nem kishitűség, inkább olyan, hogy minden kislány királylány akar lenni. De oda születni kell.

- A rengeteg “szerep” mellett a pszichológus végzettségednek megfelelő munkát is vállaltál egy tréningcégnél… Ez azért volt nekem meglepő, mert régebben egész más kapcsolatod volt a vállalati világgal.
- Ez az én fejemben nem ellentmondás. Ez úgy jön össze, hogy a globalizációt nem egy szörnyűségnek, hanem egy teljesen normális társadalmi evolúciónak tartom. Ez nem megállítható, de jobbítható. És ha én bárkinek el tudom magyarázni vagy közelebb vinni őt ahhoz, hogy ezt emberként élje meg és ne alkatrészként vagy katonaként és a számok mellett vegye észre az arcokat a munkahelyén, attól mindenképpen jobb lesz általában a világ. Nem akarok nagy szavakat használni, de van a szívemben egy mini-misszió ezzel kapcsolatban. Ezért szeretem ezt csinálni, ezért szeretem jobban az indoor tréningeket, ahol nem az a cél, hogy tudományt verjünk az emberek fejébe, hanem annak segítségével próbáljuk gyakorlati úton segíteni őket. Komolyan azt gondolom, hogy ezzel jobbá teszem a dolgot. Egyébként nem tudom, mit csinálna a világ multinacionális vállalatok nélkül, de biztos túlélné.

- Kettő az egyben kérdés merül fel bennem: mit tudsz bevinni az underground, illetve éjszakai-kocsmai közösségi tapasztalatokból a tréningekre, illetve onnan mit viszel “haza”?
- Ez inkább egy all-in-one kérdés. Az ember tapasztalja maga körül a társadalmi valóságot, akár én a bölcsiben, oviban, suliban, zenekarban, vendéglátós közösségben. Ezeket a jelenségeket kicsit tudományos szemszögből is kezdem megérteni, de hát rengeteg intuíciója van az embereknek, amikre nem tudnak ilyen tudományos szakkifejezéseket használni, mint mondjuk én, de pontosan értik és tudják, hogy mi ez. Amikor tréninget tartok, akkor persze használom azt is, amit tanultam, de ez a tanulás csak egy üres váz lenne. Abból úgy lesz ház, hogy ráépülnek az élményeid. Az iskolában mindig esettanulmányokat tanultunk hozzá, de ezekhez mindig beugranak a saját életemben tapasztalt figurák. Ezek nem szétválasztható dolgok, az egyik a másikból, a másik az egyikből táplálkozik. Én is viszek a tréningre az életből és az életbe is viszek vissza olyan tapasztalatot, amikor például egy csoportdinamikát le kell rendezni egy kétnapos tréning alatt egy gazdasági főosztály munkatársaival, ott mindenképp vannak olyan tapasztalatok, amik előjönnek, amikor a zenekarban felvetődik egy hasonló probléma. Sokszor nem tudod, hogy egy tudás honnan származik.

- Előfordul olyan, hogy a vállalatból lemennek megnézni a másik munkahelyedet és felismerik egy számban a legutóbbi kétnapos tréninget?
- Volt ilyen is, hogy a “tréneltek”, de olyan is, hogy a céges kollegáim lejönnek ilyen helyekre.  Amikor a Kübler-Ross modellt komoly fejjel elemezgető csávók kivetkőznek a bőrükből… (nagy röhögés) Bennem ez nem ellentmondás, de két nagyon különböző oldal.

- A saját személyiségedet egységesnek tartod?
- Én vagyok az anti-image építő ember. Én már egy testben vagyok és ugyanaz az állandó jelen van bennem, ami mindenképpen egy integritás, vagy egység. Én egyszerűen csak természetes vagyok és őszinte, és amire egyébként törekszem, a tökéletesség, arra csak nagyon kevés ember viheti, de az a cél, akkor ez nem lehet egy sokféle és széthulló dolog. Ha én valahol elkezdeném valamilyennek mutatni magam, akkor előbb-utóbb kilógna a lóláb és tízszer annyi energiám menne rá, mint az őszinteségre.

- Visszakanyarodva az imént említett undergroundhoz: hogyan látod ennek a kultúrának a lehetőségeit most, egy pénzpiaci alapokon nyúgvó rendszerben?
- Van olyan zenész, aki egy durva pénzpiaci helyzetben jól megállja a helyét, van olyan, akinek jó embere, producere, impresszáriója van, aki erre energiát fordít. És vannak olyanok, akik organikusan fejlődnek ki, ilyen a Quimby is. Jó sokáig csináltuk és egyszer csak bejött. Illetve mindig is bejött embereknek, de most már országos szinten a Quimby egy ismert név. Örülünk neki, de a célunk mindig is az volt, legalábbis a Tibivel mi ketten mindig arra gondoltunk, hogy hadd csináljuk ezt és ebből éljünk meg. Hogy ne kelljen a pénz miatt letenni a hangszert. Ez bejött, hosszú bekkelés után, volt mindenkinek sok munkája, nem én voltam az egyetlen, aki küzdött azért, hogy a Quimby-t csinálhassuk. Mi mindig hatan voltunk.

- Nem kevés áldozat árán…
- Nem kevés?! Bárki, aki ebben az országba lakást vett, házat épített, megházasodott, gyerekeket nevel, az mind legalább akkora áldozatokat vállalt, mint én. Persze én is felvettem a kesztyűt és azt mondtam, hogy “jól van, de a zenekart nem adom! De azon kívül bármit!”

- Megérte ez? Helyükre kerültek a dolgok?
- Azok a helyükre kerülnek és ott kell őket tartani. Magától semmi nincsen ott. Most éppen a helyükön vannak, inkább így mondanám. Aztán majd figyelni kell, hogy ott is maradjon.

- A válásod idején még együtt presszóztunk éjjelente a Zónában… Milyen a kapcsolatod most a fiaddal?
-Nagyon jó. Klasszikusan baráti és szeretetteljes. Az értékrendje a helyén van, egyelőre közös platformon vagyunk. Most 15 éves, nagyjából most záródott az, amit apa egy az egybe megmond, de nincs kipróbálva minden, amit tanítottam vagy akartam tanítani neki, mostmár inkább a megbeszélés a dolgok módja, nem pedig a tanítás vagy az, hogy megmondja apa az okosat. Ütni, tiltani nem… Ütni soha nem ütöttem, tiltani meg csak azt, ami a testi épségét veszélyezteti, vagy a becsületét. Ezekről pedig, mint mondtam, megegyezés van köztünk.

- Két éve nősültél meg, az utóbbi időben pedig, úgy veszem észre, mintha valamelyest lehiggadtál volna, igaz, bármikor találkozunk és ébren vagy, 110 százalékon pörögsz… Van-e a kettő között összefüggés?
- Egyrészt valószínűleg azért tudtam megnősülni, mert a gondolataim letisztultak. Nem ez volt a végcél, az nagyon messze van még. Az ember először okos akar lenni, aztán művelt, később intelligens, én meg már tudom, hogy úgyis a bölcsesség a lényeg. Gondolkodom ilyeneken is már: mi ez a világ, a különböző dimenziók vagy a szeretet, milyen furcsa köröket járunk egymással és nem jutunk semmire. És ha csak az alap stratégiádat megváltoztatod és nem meggyőzni akarod a másikat, hanem jól meghallgatni és őszintén elmondani, az mennyire működik, pedig ettől a megoldástól félünk a legjobban. (Tudom, hogy össze-vissza beszélek, de intuitíve dobálom a gondolataimat. Ezeket kipróbáltam és bejöttek, de még mindig dolgozom rajta.) Ez nem az, ami megvalósult, hanem amiben a megvalósítás útjára léptem. Majd csiszoljuk még, amíg mozgunk. Huncut az ember, amíg mozog.

- A facebookos adatlapodon a “vallás” sorban egy apró megjegyzés olvasható: “Él az Úr!” Komolyan foglalkoztatnak ilyen kérdések?
- Nagyon. Mielőtt idejöttem éppen Ezékielt olvastam…

- Eszembe jutnak régi Quimby-számok, ahol gyakori téma volt az Isten, az Ördög és az Ember kapcsolata…
- Régen egyszerűen irodalmi szimbólumrendszerben gondolkoztam ezekről a dolgokról. Most már sokkal inkább szakrális értelemben foglalkoztat ez, de a katolikus dogmákkal nem tudok azonosulni.

- Jógázni jársz már?
- Még nem, de már voltam. És a jógalégzést gyakorlom, na meg hát az érzést is…

- Láttam nemrég egy fotót rólad: fejen állva gyakoroltál valamilyen pozíciót…
- Igen, ahogy mondják a tesztet is gyakorolni kell. Most reggel is lenyomtam a fürdőkád szélén hetvenvalahány kistoloncot, meg ide is bringával jöttem, igyekszem nem nagyon eltespedni. Én nagyon is megtapasztaltam az eltespedésnek azt az oldalát, ami az elbutuláshoz vezet. Ha valaki csak ül és gondolkodik, meg cigizik, fröccsözik és úgy alkot, akkor előbb-utóbb lelassul, mint a csiga. Ha pedig böjtölök vagy méregtelenítek, akkor az ötödik-tizedik napon nagyon kifényesednek a gondolatok. Utoléred magad, energizálod magad és ezt a bőrömön tapasztalom. Ez nekem már régóta nem a misztikum kategóriája, hanem egyszerű orvosi valóság.

- Emlékszem, az első böjtjeidnek még “nagytakarítás” jellege volt, most már tényleg inkább egyfajta lelkigyakorlatnak tűnik.
- Ez így van, mert így igazi. A böjt ima nélkül csak egy egyszerű koplalás.

- Most is egy ilyen időszak van?
- Ez most egy sima méregtelenítés. Idén nyáron eléggé benyaraltam, aztán nyaralás után még nagyon úgy maradtam, ez a hosszúlépésekre értendő számolatlanul. Aztán gondoltam szeptemberben úgyis sok a  munka és nincs mire nagyon kocsmázni, koncertek vannak, meg alkotómunka, humorest, a Quimby meg A kutya vacsorája mind-mind nagyon sok feladat előtt áll és mivel nagyon jól kimulattam magam a nyár végén, úgyhogy azt gondoltam, azért, hogy egyensúly maradjon, most nem fogok kocsmázgatni, nem iszom, ételek közül is csak könnyebbeket eszem, a cigarettát pedig meg akartam szüntetni, de az most nem jött össze. De azért nem hagyom, hogy összeomoljon vele, csak minden ötödik, tizedik impulzusra gyújtok meg egy cigit, a többit meg tartom.

- Egy interjúban nemrég úgy fogalmaztál: “óvom és nem hajtom szét magam”.
- Igen, de azzal, hogy az éjszakai életet lecsökkented, már azzal rengeteg energiát spórolsz meg magadnak. És többet tudsz dolgozni örömmel és örülsz annak, hogy dolgoztál és nem az van, hogy “vége a munkának, valaki gyorsan töltsön nekem egyet”.

- Persze kérdés az is, hogy mennyire vagy függő személyiség.
- Rendkívüli módon! A függő személyiség az függő személyiség - ezt komolyan gondolom, meg ezt tanultam is. Édes mindegy, hogy mitől függ éppen.  Amikor leteszem az italt meg a cigarettát böjt-időben, akkor azonnal elkezdek függeni a testgyakorlástól. Tehát, nem arról van szó, hogy lenyomom reggel, mint most én, hanem az, hogy napi egy órát mozognom kell. Mint amikor fiatalember koromban volt valami tömény, s bár én nem szerettem töményet inni, leerőltetem, mert tudtam, hogy nagyon jó hangulatom lesz tőle. Az első pálinkákat nem úgy ittam meg, hogy ízlettek. Nem is tudtam értékelni, nem is voltak jó pálinkák. De tudtam, hogy mi lesz a hatása. Most fordítva van: elkezdem a böjtöt, megvonok magamtól ezt-azt, főleg, amit szeretsz, de a szervezetre nem feltétlenül van jó hatással és le kell erőltetni az első pár napot, mert tudod, hogy utána jó lesz neki. Csak a “jó” itt éppen nem egy bódultság, hanem egy szellemi tisztaság. Ezért ez már tényleg nem egy koplalás, hanem szellemi elmélyülés.

- Aztán persze megvan a veszélye annak is, hogy a böjt végeztével két nap alatt annullálod az előző két hónapot…
- Na persze, ez volt az elején, öt évvel ezelőtt. De a végcél most a mértéktartás, nem pedig a libikóka. Az idén nálam már nem volt gátszakadás a kihagyások után. De hát már 38 vagyok és ez egy ötéves meló eredménye.  A mértéktartással pedig már nem lesz szükséged nagyon nagy mértékű böjtökre, hanem heti szinten van meg a te böjtöd és a szórakozásod. Ez nálam még nincs meg.

- Tizenpár éve a Ráckertben álltunk sorba kannásborért és azt mondtad a pultnál, hogy ha egyszer gazdag leszel, csak jó piákat fogsz inni.
- Ez sikerült is…

- A minőségi élvezetre hajtasz?
- Abszolút, de azt is túlzásba lehet vinni. De szar bort már nem iszom. Már nem kell gazdagnak lenni, hogy jókat találj, de azért kultúrsznob sem vagyok ebből a szempontból. Tízezer forintos borokat nem iszom, mert nem az a cél. Ha egy bor finom, akkor az finom lehet a termelőtől is három-négyszáz forintért.

- Mit mond a tapasztalatod, illetve az a tudomány, amiből diplomáztál arról, hogy az élvezet a végtelenségig fokozható?
- Szerintem a csúcsélvezet az, hogy minden ébren és álomban töltött pillanatod örömmel telik meg. Amikor dolgozol, vagy amikor beszélgetsz a barátokkal. Ez nekem még nem valósult meg, de szaporodnak azok a pillanatok, amikor én nagyon jól érzem magam, akár dolgozom, akár szórakozok, és csökkennek azok a pillanatok, amikor nem érzem jól magam a bőrömben. Ezért is szerencsés vagyok, mert jól érzem magam a bőrömben.

- Mit gondolsz arról, hogy minden betegség mentális okokra vezethető vissza?
- Hát ha azt vesszük, hogy még a baleseteknek is vannak lelki okai…

- Pontosan ezért kérdezem…
- …akkor igen.

- Engem a könyöktörésem is erről győzőtt meg…
- Igen, ezt én is komolyan gondolom. De ez kábé olyan, mint Isten… Amit pont annyira tudok igazolni tudományos számokkal, mint amennyire cáfolni. Ami az én agyamat illeti, az abba bekerült információk alapján én így raktam össze a világot. Most beszéltem egy belgyógyásszal, a rákról beszélgettünk és számomra teljesen meglepő módon ő, aki nem egy misztikus figura, azt mondta, hogy a rák nagyon nagy részt lelki okokra vezethető vissza. Ez persze senkit nem ment fel a dohányzás rákkeltő hatása alól. De maga a dohányzás is olyan feszültségek kezelése, mint ami ha elharapódzik, akkor ugyanúgy betegséghez vezethet. Attól még ugyanúgy kaphatsz rákot. Nem lehet, hogy külön legyen a psziché és a szóma! Az nem lehet. Egy szerkezetbe van gyúrva az egész. Hogy lehetne független egymástól? Hogyan?

- Kiváncsi lennék arra is, hogy ha csak az élvezet kedvéért dohányzol, meddig csinálhatod bűntetlenül.
- Ezt én sem tudom, de minden egyes szálnál gondolj arra, hogy azt valami helyett csinálod. Ezt a kis bogarat el kell ültetni a fülben!  “Valamit ki kéne mondanom? Valamiért zavarban vagyok?” Amikor vacsora után rágyújtasz, az persze megint más… De gonosz dolog a cigi!

- Kicsit elkanyarodtunk, azt viszont még mindenképpen szeretném veled megbeszélni, hogy milyen motiváció vitt téged egyedül a színpadra. Arra a one-man-show-ra gondolok, amit én vagy öt éve láttam először a Gödörben: mi a pultot támasztva beszélgettünk, belőled meg a színpadon dőlt a szó órákon keresztül. Mint amikor egy kukásautó a telepen kidobja mindazt, amit aznap összeszedett…
- Igen, ez jó…

- Mi volt a motiváció az ilyen fellépések mögött?
- Ne felejtsünk el egy dolgot: én Hofin nőttem fel! Az volt nekem a legelső dolog: énekelt, beszélt, okosakat mondott, de úgy, hogy megnevettetett, kritizált, de úgy, hogy nem fikázott, önkritikát gyakorolt, meg persze társadalomkritikát, könnyeden, végig nevetve és parodizált. Nem fikázott, nem utálkozott. Mindig egy okos dolognak gondoltam. Aztán minél többet hallgattam egy lemezt, egyre több mindent értettem belőle és egy nagyon jó műfajnak tartottam azt, amit csinált. És persze sokszor a helyébe képzeltem magam.

- Az első ilyen műsort te akartad megcsinálni vagy felkértek?
- Nem, ez mindig bennem volt. Szerettem pojáca, bohóc lenni, szerettem megnevettetni emberek, valahogy ez mindig bennem volt. Arról szól minden társaság, hogy van nevetés. Ha nevetés vesz körül, akkor jól érzem magam. Egyfajta függőség vagy kényszer szintjén. Ha komoly dolgokról beszélgetünk, az agyam előbb-utóbb dobni fog valamit abban a témában, ami ugyanúgy előrevisz, de nevetni fogunk.

- Kizárólag tehát a humor motivált vagy az a lehetőség is, hogy odamondogathatsz, beszólhatsz?
- Ha megkérdezel egy cigány zenészt, hogy mi motiválta: az, hogy a vonót a bölcsőjébe tették, vagy az, hogy apa hegedült, vagy az, hogy négyévesen már tapsoltak neki, amikor hegedült, vagy az, hogy soha nem kellett arra gondolnia, hogy talicskát tol, amikor a hegedülésből is megélhet, mert az egész család nem ezt csinálta, hanem zenével is meg lehet élni… Itt már eljutottunk a születéstől az egzisztenciális motivációkig, ugyse fog tudni válaszolni, hanem azt mondja, hogy a zene minden formában örömforrás. Nekem meg a humor az egyik örömforrás. Nekem a viccmagazinokat vásárolták a szüleim, mert ezeket szerettem, nem autókat stoppoltam a magazinokban.  Vicceket olvastam, meg meséltem. Egész életemben meséltem.

- Vannak még jó viccek?
- Mindig voltak és mindig lesznek. Anna Freud, aki az összes ilyen feszültségkezelő dolgot összeszedte, bár ez így nem nagyon tudományos, szóval az elhárításokat és elfojtásokat, azt mondta, hogy az egyik legintelligensebb hárítási mód a humor. A belső konfliktusok feloldásának egyik legfejlettebb módja. Úgy jössz rá dolgokra, hogy közben örülsz és nevetsz.

- Ahogy például A kutya vacsorája vicces? Mint a székely-viccek?
- Ilyen is akar lenni. Mert én írom a szövegeket… (nevet) A humor segít abban, hogy ne vegyem magam túl komolyan. Éberen tartja az önkritikámat is.

- Az előbb elmondottak alapján visszacsatolnék egy korábbi témánkhoz: te mitől függsz leginkább?
- A többi ember, a társaság, a társadalom, az emberiség. Ennek vagyok “egy függője”, meg a családnak. Azért járok kocsmába, hogy beszélgessek, azért kezdtem el cigizni, hogy oldottabb legyek, meg persze az kölcsönöz némi vagányságot. Ha bármelyik függőségembe belenézek, a lényege az együttlét másokkal!