vladimir woodstock

Beszélgetéseink alkalmával az érdekes emberek személyes környezetébe szeretünk betekintést nyerni. Gaskó Balázs a Gül Babába vezetett minket, de valójában ennél sokkal messzebbre…

- Mi a kedvenc tévéműsorod?
- A foci és… na jó, szóval én tényleg mindent megnézek. Ahhoz szoktam hozzá gyerekkoromban, hogy végignézek mindent. A kedvenceim viszont az olyan műsorok, amikben  valamilyen titoknak járnak a végére, vagy éppen oknyomoznak.

- Mint a DoQ tényfeltárós kisvárosi gyilkosságai?
- Olyan is volt. Az Explorer Historyn egyszer keresték híres emberek, Nigela meg Anthony Perkins rokonait. Vagy semmit nem nézek… Amióta gyerekeim vannak, szinte semmit.

- Úgy tudom, ők eleinte bármit megnézhettek. Mi történt ezután?
- Beszartunk… Amikor láttuk, hogy b.. meg hova vezet ez? Amikor második osztályban a nálam is kisebb gyerekektől nagyon durva dolgokat hallottunk, csak mert benyomhatják a tévét, amikor délután “a mutter nincs otthon”… Amikor már nem azt hallod, hogy a Barbie-baba a létszükséglet, vagy hány gólt rúgtam a harmadikosoknak, na akkor nekünk nagyon tele lett…

- A tévés karriered során leginkább gyerekekkel foglalkoztál? Nem adott ez egy kompetenciát, képességet?
- Én azt tanultam meg a nagyon-nagyon sok gyerekkel való foglalkozás során, hogy vagy elveszed a gyereket a szüleitől három éves korában, vagy valamilyen rousseau-i elv alapján te majd megneveled, mert idealista vagy és szeretnél egy jobb világot. Vagy tényleg legyen vele a szülő! Az bőven elég, ha vele van, hogy a gyerek meg tudja őt kérdezni. Nekem mindig az volt a bajom a gyerekműsorban, hogy én vezettem a gyerekeket, de nem tudtam aztán leülni velük egy bő félóra-órát, amit kellett volna. Nem alakult ki semmilyen képesség, csak a parázás képessége. Tudtam, hogy milyen gyereket nem akarok, hogy milyen ne legyen. Pláne olyan, mint én, aki napi 14 órát tévéztem régen! Mindent megnéztem.

- Volt az ORTT-nek egy kampánya: Ne a tévé nevelje fel a gyerekeket…
- Az egyik film az tök jó! Az alvó család éjszaka, a gyerek a fotelben…

- Meg a rúdon táncolós, meg a születésnapi tortás…
- Többször kellett volna ezeket leadni, mert a gyerekeim egyszer sem látták, az asszony egyszer se látta, én is csak a neten találkoztam velük.

- Egyszer azt mondtad a mai gyerekek tévézéséről, hogy veszett fejsze nyele, mert a szüleiket is a tévé nevelte. Lehet-e még ez kérdés ma: gyerek vs tévézés, gyerek vs médiafogyasztás?
- Abszolút. El kell feledtetni a gyerekkel, hogy a média hatalom és öt éven belül az internetről is ezt kell majd mondani. Én megbántam az engedékenységet, én vagyok az a kutya, amelyik sír, hogy hatot kölykezett. Az egészet, úgy, ahogy van, máshogy kell csinálni. Tegnap láttam a Filmmúzeumon egy ‘68-as sportösszefoglalót a Davis-kupáról, emberek ballonkabátban… Nem volt tévé, programok voltak, az emberek mászkáltak együtt. Ma már nem kell csinálni semmit, még véleményednek sem kell lenni. Nem a szem rágógumija ez már rég, hanem az agyé, valljuk be. Három-négy éven keresztül nem olvastam egy darab könyvet sem gimi után, ez nagyon ciki! Mélységesen szégyellem magam. Baj lesz ebből, illetve baj van! Nem Ganxta Zolee-val van baj, hanem, hogy a gyerekek elhiszik, hogy a tuti onnan jön és valahogy működik. Kipróbálta kétszázezer gyerek és azt hiszik, hogy az a szleng. Én kipróbáltam az általános nyelvészetet, egy darabig ment, csak eltanácsoltak… Nem a “csaj”, meg a “csávó”, meg a “jatt” a szleng. Igaz, ez egyfajta hetedikkerület-függőség. Összeszedetten tudok beszélni, ez az én bajom… Nem kenyerem a szó.

- Mi bajod lett ebből?
- Itt maradtam a tévénél…

- Vagyis…
- Nem az a bajom, hogy Magyarországon maradtam és nem Opra Winfrey második szerkesztősegédje lettem, akinek csak egy picivel kisebb villája van, mint itt bárkinek. Az a baj, hogy megszoktuk a fél megoldásokat. Nincsenek feedbackek, semmit nem tudunk arról, hogyan hatott az adás. Lenyomjuk, utána pedig nagyon elkerüljük az AGB második emberét, akivel nagyon régen sokat találkoztunk itt a Bohémtanyában. Mert nagyon jól tudjuk, hogy miről szól minden felmérés. Nem gondoljuk meg, hogy mit teszünk. Így most, ahogy mi most beszélgetünk, meg lehet gondolni. Nagyon kicsi a nézőszámunk és nagyon szar. De a nézettség így is tízezrekben mérhető, ha az egyik tengelye ennek elmozdul, a legkisebb mérés is több tízezer embert jelent. Ez kib…tt nagy felelősség! Egy tanárnak, egy Cicerónak nem volt soha ennyi nézője, hallgatója.

- Emberekhez, riportokhoz adod magad, az arcod, amikor beszélgetsz velük és felkonferálod őket. Mekkora tered van a személyes értékrended, ízlésed közvetítésére?
- Az ízlésem, az tudja befolyásolni maximum és semmi más. Ez egy nagyon jól átlátható szerkezet: kellenek arcok a képernyőre, ez nyilvánvaló. A szerkesztő hozza az arcokat, én meg - bárkit kapok - nagyon nagy barna bociszemmel, kíváncsian megkérdezem.

- Előfordul, hogy tiltakozol a szerkesztőségi üléseken?
- Nem. Soha. Egy megalkuvó macska, az vagyok én. Ehhez szoktam hozzá.

- És mi a másik oldal? Mit kapsz te azért cserébe, hogy megalkuszol?
- Az elején azt hittem, hogy csajozni lehet.

- Mint a gitározással…
- Igen, még rocksztár lehettem volna, csak mások jobbak voltak. Volt ilyen évfolyamtársam, abból tudtam, hogy lesz valaki, csak az őrült volt. Én úgyse tudok olyan lenni. Szóval csajozni azt lehet. Nem csak azt, de az elején még ezt hittem.

- Ezt hogy adod el önmagadnak?
- Sehogy. Csak panaszkodok.

- Kerestél vagy keresel jobbat?
- Kerestem. Későn már, de igen. Régen azt hittem, hogy menni fog a szekér és akkor megnyugszom.

- Hol látsz lehetőséget?
- Apámmal is erről beszélgettünk nemrég. De hidegkonyhai szakács már nem lehetek… Egyébként pedig azt, hogy nemcsak megkérdezem az embereket, hanem megmutatom őket. Egyes szám első személy lesz a szerkesztőségi értekezletből, abból, ahol csak kiosztanak valamit…

- Milyen keretek között?
- Tervek vannak… főleg internetes tervek. Én még hiszek ebben. Mintha egy valóság-show lenne: vállaljuk, hogy Balázs megy az utcán és beszélget emberekkel. Volt régen egy kísérleti jellegű és nagyon sikertelen próbálkozásunk erre. Becsöngettünk lakásokba és megkérdeztük: “hogy tetszik lenni?” Tízből háromszor kidobtak, de csak azért, mert nem hittek a kamerának, és azt gondolták, hogy el akarunk lopni valamit… Aztán csak leültek, panaszkodtak egy kicsit, de utána már folyt belőlük a szó. Ott ültünk, kaptunk kávét, néha még vilmoskörtét is, király volt!

- Ezt a kísérletet mi motiválta?
- Az, hogy megmutassuk: bárki lehet érdekes és jó ember. Nem az a lényeg, hogy minket látnak ott, meg, hogy mi ott tartjuk a mikrofont… Ennél ez jóval több, és mindenki kurva érdekes. A saját szakmámat próbálom most ezzel szintre hozni. Nem vagyunk többek senkinél.

- Nem tartod magad a klasszikus értelemben tévés sztárnak?
- Nem azért tartom magam érdekes embernek, mert benne vagyok a dobozban. Én egyébként baromira érdekes vagyok, tessék velem beszélgetni! Az a lényeg, hogy itt vagyunk hatmilliárdan és vagy megismerjük, vagy leharmadoljuk egymást.

- Mit jelent a tévében a leharmadolás? Mennyit tudsz tenni ez ellen a napi munkádban?
- Két dolgot szoktam csinálni - azonban mindkettő passzív. Soha nem vágok közbe. Egyszer vágtam életemben közbe, élő műsor volt és lejárt az adásidő, jött a szilveszter. Ott azért az ciki… A másik az, hogy a szemébe nézek az embereknek. Nagyjából ennyi. Ilyen nagy cseleket tanultam meg. Tudom, hogy nem pontosan ezt kérdezted, de én nem vagyok oknyomozó, sosem vágok közbe. Én nem akarok vájkálni, meg akarom hallgatni, aztán valamelyik része úgy is érdekes lesz az embernek. Vagy a története, vagy a múltja, vagy az, ami a fejében van.

- Hány riportot csináltál eddig az elmúlt körülbelül húsz évben?
- Múltkor az adásrendező kiszámolta, hogy ő mennyit rendezett, én meg azt, hogy mennyit kérdeztem. Eszerint valahol 330 és 430 ember között van. Ebben nincsenek gyerekek, nincsen szabadtéri esemény, amire már nem emlékszem.

- És hány interjút adtál?
- Négyet?! Olyan volt, hogy iskolákban jártam és odajöttek hozzám, hogy ők az iskolarádió… ilyenből volt több is, de ez egy vicc…

(Miközben a jegyzeteim között kotorásztam, Balázs elkezdett beszélni:)
- Nem tudok magamról beszélni, mert rendkívül nagy problémáim vannak magammal.

- Vagyis?
- Most látom, hogy ez a kicsit kabarészerű 21 év [a tévénél] három levedlett bőrt jelentene. Hétévente kellene megújulni, ráadásul én kisebb vagyok, úgyhogy nekem gyakrabban. A teljes kilátástalanság van most. Meg hát 40 vagyok, baszki! És nem tudom megbeszélni magammal, hogy ez most mi. A gyerekekkel már tudok beszélni, de úgy nézem őket, mintha valami kis formálható viaszbábuk lennének. Viszont a sajátjaim miatt nem tudok teljesen őszintén és elfogadóan beszélni velük, mert itt mozog hátul a nyúltagyban, hogy “nekem ilyenem van, keze, feje, lába az nagyjából ekkora és én ebből szeretnék valamit”. Meg nem tudom azt sem, hogy mit akarok én ezzel az egésszel. A 21 év alatt elmaradt a megmutatkozás.

- Valóban nagyon fiatalon kerültél a tévéhez. A cél később fogalmazódott meg, mint ahogy adottá váltak hozzá a keretek?
- Igen. Akkor én még nem gondolkodtam, amikor kilöktek a színpadra.

- És azóta?
- Egyfolytában azt néztem, hogy mi van a másik oldalon. Mindig volt egy megfelelési kényszerem. Ez súlyos személyiségtorzulás, de mi tényleg nagyon korán kezdtük!

- Ez vezetett a személyiség-torzuláshoz, vagy a személyiség-torzulás ágyazott meg annak, hogy belekerültél a körforgásba?
- Megfelelő “mennyiségű” exhibicionizmus kell ehhez, engem pedig e nélkül tettek oda. És ez problémát okoz, ami szerintem törvényszerű. Ezért vannak olyan színészek és zenészek is, akik megfelelő exhibicionizmus nélkül csinálják.

- Ez most egy kicsit nem értem…
- Én egy munkát végeztem el és nem teremtettem semmit! És ez egy érzékeny személyiséggel keverve még szarabb. Ha te hiszel valakiben, akkor ez megy -  én pedig úgy kerültem bele, hogy hittem rendezőkben, szerkesztőkben…

- A személyiségfejlődésben viszont törvényszerű az a pont is, amikor az addig magától értetődő mintát megkérdőjelezed.
- Én a mai napig nem kérdőjelezem meg. Odatesznek és azt kell csinálni. Szolgalelkűség…

- Amikor mi legelőször találkoztunk…
- … na, látod, pont erre céloztam. Nekem az a fontos, ha találkozom valakivel, az hogy áll hozzám. Ennek van egy olyan oldala is, hogy aki benne van a dobozban az buzizsidó, azzal nem foglalkozunk, azt néha meghallgatjuk, meg néha verekszünk, de akkor jön a Béres Juli és megvéd. A másik része pedig olyan, aki gyerekműsorokban látott először, de azóta felnőtt és ezt kurvára meg akarja tagadni, mert ami akkor volt, az szar. És nem a Moha és Páfrány szintjén szar, mert az már retro és divatos. Hanem úgy szar, hogy azt mondják: “voltak ilyen nagyfejű szemüveges majmok, akik meg akarták nekem mondani, hogy mit csináljak”.

- Sokan mennek oda hozzád így, amikor felismernek?
- Odáig nem érdekel, amíg rólam akar valaki megtudni valamit. Nagyon kicsi, tyúkszaros pont az én életem, inkább mondja el, hogy neki mi baja van. Ha ő ezt adja, akkor én a szívemet-lelkemet. Ha elhúzza a rolót, akkor megkaphat, de ha csak nézi, az nem elég.

- Ez mennyire sikerül az embereknek a tapasztalataid szerint? Segítesz nekik ebben?
- Nagyon jó lelki szemetes láda vagyok, de egyébként alá is játszom. És jó, most itt már fél órát panaszkodtam, de mindenki emberből van, mindenki megnyitható. Mindenki tud beszélni, csak rá kell hagyni az időt és le kell szedni a sallangot, hogy én vagyok “Balázska a dobozból”. Szeretem megtudni a másikról, hogy ember, nem pedig csak egy gyalogos a Paulay tizenötven-akárhány előtt.

- Neked jól esik magadról beszélni?
- Nem! Nekem nagyon nem, én másokat szeretek hallgatni.

- Nincs ilyen igényed, hogy egy kicsit rád is legyenek kíváncsiak? Mindig te kérdezel és neked válaszolnak. Woody Allen azt mondta: millió válaszom van, kinek van kérdése?
- De, néha igen. Abban a pillanatban, amikor én meghalok, a gyerekeim rábukkannak majd rengeteg irományra, meg naplóra az apjuk életéből…

- Eljutottunk a kedvenc kérdésemhez…
- A halál? Jön a kaszás, na az szép…

- Akkor játsszunk még egy parti sakkot…
- Stefan Zweiget németül kellett olvasnom, mert megígértem a némettanáromnak. Borzasztó volt, sakknovellát németül?! Ennél sokkal jobb volt Anyegint olvasni. Orosz-német szak… Mi volt a kérdés?

- Író-olvasó találkozóra szeretnél járni 62 évesen. Honnan ez az ambíció és mióta éhezik benned?
- Folyamatosan…

- Mikor lesz ebből regény?
- Hát, abból már van három, csak jól titkolom. Ha majd elmúlik az, hogy azt hiszik, hogy Balázska a dobozból jött, akkor majd jön Balázska név nélküli betűjele a netről. Súlyos szerepzavarban élek…

- Ezeket a regényeket te megírtad, vagy a fejedben vannak egy biztos helyen?
- Ezt a hármat már úgy nagyjából leírtam. Csinosításra szorulnak.

- Mikor kezdődött ez?
- 17 évesen. Amikor nekem nyáron ez már munka volt, akkor tudtam, hogy el kell mesélnem azt, hogy mit tanultam én ebből. Hogy mit jelent egy embernek, hogy kommunikál. Ha csak odanéz, ha csak azt mondja, hogy “az anyját!!!”, ha azt mondja, hogy “3 forint 70-be kerül”. És leírtam, hogy én mit érzek ebből. Nagyon nagy rutint lehet egyébként ebből szerezni, csak nem szabad vele visszaélni és nem szabad megmutatni, hogy ez a rutinod megvan! Ha innen elsétálunk az Oktogonig és azt nézem, hogyan viselkednek az emberek, abból kurva sokat leveszek. Azért nézem általában a földet, hogy ne érezzék, vagy én magamban ne érezzem azt, hogy mindenkiről le kell szedni mindent. Ahogy leül elém a riportalany és felrakják rá a mikroportot, már tudom, hogy milyen.

- Ha a jövő héten mehetne a nyomdába az első könyved, melyik lenne az? Miről szól majd az első regény?
- A kisember viszonyáról. Először a családjával, aztán a társadalommal - Eperjes Károllyal és Gaskó Balázzsal a főszerepben. Ez egy Uramisten parafrázis: van egy nagyon hasonló hajviseletünk, egy cirkuszban játszódik a történet, én vagyok az Eperjes fia, aki csak egyetlen trükköt csinál meg. Nem véletlen aztán, hogy nem is sikerül. Erről már ősz hajjal - azt hiszem - lekéstem: hogyan kell megcsinálni az álmokat…

- És erre választ ad majd a könyv?
- Nem kell szégyellni azt, ha te erről gondolkodsz. Ez a lényeg. Nem kell szégyellni azért, mert ez feleslegesnek tűnik. Hogyan teheted magad egésszé? Ahhoz nem kell se doboz, se manézs, se színpad. Elég rossz pillanatban találtál meg, ebből a szempontból…

- Az eddigi beszélgetéseink alapján úgy tűnik nekem, hogy nem először vagy ilyen helyzetben. Múltkor beszélgettünk Balaton-koncertekről, sírásról, depresszióról. Miben más ez a mostani állapot?
- Az, hogy ráébredtem, hogy a mosolyom is hamis! Nagyon földhöz ragadtan, nagyon racionálisan hiszek a tudományban, az anyagban. Viszont tudom, hogy ez a nagy spirituális világanyagos egész ez valami más. Bakok vagyunk te is meg én is, az a kárhozatunk, hogy ezt valahogy össze kéne hoznunk egyben. És van egy szuicid vonal is ebben, amit én ugyan nagyon lassan, de művelek. Még ha bármi örömöm lenne benne, akkor azt mondanám, hogy rendben van. Velünk Bakokkal nehéz…

- Hogy éled meg azt, hogy arra a munkára vagy rendelve, amit végzel?
- A mikrokörnyezetet minden Bak úgy éli meg, mintha makró lenne. Nekünk nem egy ember ül velünk szemben, hanem a világegyetem. És minden egyes mondatunk a világegyetembe kiejtett szó.

- Hol töltődsz fel a magánéletedben? Írás, olvasás, internet, pecázás?
- Ezek, de mondok még egyet: a kíváncsiság. Én azt tanultam meg a Fazekas gimiben, ahol reálnak illik lenni, és ezt nagyon tisztelem is, hogy nincs lezárt ember. Kíváncsinak kell lenni. Mindig másik ember ül le veled szemben és ez kurva jó. És ha sétálsz az utcán, mindig másik ember fog veled szembe jönni. Ez tölt fel. Meg az, hogy nem vagyok otthon és nem vagyok bezárva a doboz elé, amit egyébként szeretek nézni. Hanem olyanokon vacognak körülöttem az emberek, mint a kutyasétáltatás…

- Megszállott pecás hírében állsz.
- A peca is menekülés. Addig sem vagy emberekkel. Ez olyan zöld… mert az ember vagy ökoanarchista vagy pszichiáter.

- Ha te nem tévés lennél, hanem ökoanarchista, mit csinálnál?
- A tévén keresztül mutatnám meg, hogy mit vesztesz el. De ezzel  most visszatértem a tévéhez…

- Odaláncolnád magad Pakshoz?
- Nem, én atompárti vagyok. Inkább kimennék egy benzinkúthoz és elmondanám az embereknek, hogy mi az, amikor 4 forinttal olcsóbb lesz a benzin. Hogy mi van emögött, hogy ennek nem szabad örülni! A hülye ilyenkor úgy érzi, hogy olcsóbb lett, akkor megint használhatja… Elmondanám, hogy mi az, amikor az otthoni energiafelhasználást mondjuk nem napból csináljuk meg, hanem még mindig füstölnek az erőművek… Mivel természettudományi műsorokat csináltam, végignéztem az összes itthoni erőművet, eljutottunk Szlovákiába, Ausztriába, Horvátországba. Senki nem gondolkodik azon baszki, hogy ez hova vezet a jövőben! Én magamtól leszek tüdőrákos, de a többiek nem!

- Most egy huszárvágással térjünk rá arra, amit múltkor említettél, hogy dédelgettél álmokat a zenei karrierről, de nem jött be…
- Bassza meg!

- Bővebben?
- Semmi. Mindenkinek rocksztárnak kéne lenni! Múltkor a Galamb megkérdezte, hogy mi a rockzene lényege, a szabadság? Nem. Az őszinteség. Amíg őszinte vagy, addig jó.

- Milyen próbálkozásaid voltak?
- Szövegeket írtam. Írok néha.

- Milyen hangszeren játszanál egy zenekarban?
- Basszusgitáron. Bár az nagyobb, mint én… Az nem a zene keretét adja meg, mint a dob - arra én kevés vagyok -, hanem a stílusát. De miután van Prince, az ember letesz mindenről. Amíg ő nem hal meg, addig istennek nincs érdekében újrakezdésre ösztökélni önmagát. Ezt egyébként egy temetésen olvastam: “csak Isten kezdheti újból”. 22 évesen pedig felraktam az ágyam fölé ezt a feliratot, hogy “Isten kezdje újra”. Viszont van, amikor nem érdemes…

- Ha mai eszeddel újra 18 lennél, hol kezdenéd újra?
- Megcsinálnám azt a műsort, amikor a Csernus beszél, de az emberek a sarokból válaszolhatnak. El kell dönteni, hogy lelki szemetesláda akarok lenni vagy megmutatkozom…

(Gül Baba, Budapest, 2009. május)

(fotó: Horváth Győző)

(A következő interjúban Kardos Dániel gitárművészt faggatjuk. Publikálás nagyjából két hét múlva.)

A nyár közeledtével a világ legnépszerűbb tévésorozatainak készítői nyugodtan dőlhetnek hátra: a legutóbbi szezonban is megkeresték a válságra valót. Pár hónap luxuslazítás után azonban újra jönnek a stábértekezletek, forgatások, sajtótájékoztatók és médiakampányok. Nézzük, mit láttunk eddig és mire számíthatunk.

A napokban lezárult a Lost utolsó előtti szezonja és az olykor nyögvenyelős évadnyitás után azt kell, hogy mondjam, az alkotók ismét a nézői lélek elevenjébe találtak. Amikor híre ment, hogy 2010-ben végleg befejezik a sorozatot, még reménykedni kezdtünk, hogy a Lost megannyi rejtélyes és idegrendszert próbáló fordulatára legalább részben választ kapunk az ötödik évadban. A már korábban is szinte csak kérdéseket felvető és mindenfajta választ nélkülöző tévésorozat történetfolyamát csak még jobban megcsavarták: kiderült, hogy van időutazás, igaz, egyelőre csak a múltba, valamint az is, hogy a már megtörtént események megváltoztatása nem okoz, vagy nem úgy okoz közvetlen változást a jelenben, mint amilyen egyszerűen azt a Vissza a jövőbe c. trilógiában Emmett Brown professzor elképzelte. A sorozat ötödik évadát záró képkockákból persze az nem derül ki, hogyan hat egy hidrogénbomba az időutazásra, de feldobott labdának mindenesetre kiváló.

A fiatal Jack professzort alakító - és a mellékelt fotón illusztris hölgyek társaságában tetszelgő - Matthew Fox egyébként egy nyilatkozatában világossá tette, hogy a stábból ő az egyetlen, akinek az alkotó guruk elárulták, hogyan ér majd véget a sorozat.

A Lost alkotói - J. J. Abrams, Jeffrey Lieber és Damon Lindelof - már az 5. szezon előtt közölték, hogy a közhiedelemmel és a stábbal ellentétben ők már pontosan tudják, hogyan végződik minden idők sorozata. A nézőknek pedig szemernyi kétséget sem hagytak afelől, hogy a sorozat végén valamennyi kérdésükre választ kapnak. Megtudjuk tehát, hogy mi is az a furcsa, az első évad óta fel-felbukkanó fekete füstfelhő, miért és hogyan gyógyítja meg a sziget a törött gerincet és miért nem hagyja szülni a nőket, mi is az az energiamező, amibe a Dharma Initiative tagjai belefúrtak, hogyan lehet egy malomkerék méretű fogaskerékkel elmozdítani a szigetet és mindez hogyan vezetett a legutóbbi évad eszetlen idő-túrájához. Nem kevés fordulatot és meglepetést tartogat tehát a Lost utolsó 17 része. Az utolsó évad a Lost weboldalán talált információ szerint jövő év elején kerül majd adásba.

Több éven át tartó szenvedés és egy csúcsminőségű 2D-s adrenalin-túra végére tett pontot a Prison Break utolsó, dupla epizódja a hónap közepén. A végkifejlet arra a megoldóképletre épül, amiért nagyjából az első széria ötödik része után a nézők mint megváltásért könyörögtek. Persze az elmúlt négy évet hőseinkkel végigmenekülő tévétulajdonosok megedződtek, ha korábban nem jöttek volna rá, a készítők most egyértelművé tették, hogy 21. század első évtizedének végén már nem lehet eladni a biztos menedéket, a teljes erkölcsi nyerést és kárpótlást, valamint megtisztulást ígérő befejezést egy börtönsorozatból lett többéves üldözési mánia után azzal, hogy a főhős a csaja nyakába fújja, hogy “mindig együtt” és elvezetik a Dodge-ot a 66-os úton a naplementébe. Hiszen a megkönnyebbülés könnyei már elhomályosítanák a megannyi életveszélyt és ármányt. Kedves emberek, 2009 van, a dolgok nem így mennek. A bő nyállal üdítővé varázsolt száraz szart sem sorozatként, sem zárómotívumként nem lehet adni. Így egy kiváló sorozat végén mit lehet kezdeni egy olyan epikus hőssel, aki egymaga túljárt a szövetségi rendőrség, az FBI, a CIA, a nemzetbiztonság és korábban még a maffia eszén is? Életben hagyni és egy gennyesen gyönyörű, boldog élet közepébe ültetni Panamába a tengerparton még a sorozat végén epizódszerepet nyert ENSZ segítségével sem lehet. A főhőssel saját fegyvere, a zseniális agya végez, az a mitikus képződmény, amelynek a sorozat teljes cselekménye köszönhető.

A Prison Break záróakkordja mindenesetre ismét bebizonyítja, hogy Paul Scheuring (az Alkotó) még akkor is tud meglepetést okozni, amikor dramaturgiailag már semmi esély a meglepetésre. Mindezt úgy, hogy bebizonyítja: a már-már közhelyes rutinbefejezésbe torkolló, a képernyőre kívánkozó katartikus lezárás csak egy még nagyobb meglepetéssel írható felül. A Prison Break-et elvágó és a sorozat üzleti célú folytatását mindörökre kizáró képsorokkal  az elmúlt évek amerikai sorozatfilmes hagyományait tekintve is az egyik legmerészebb fordulattal búcsúzik a börtönsorozat. A befejezés jókor és jól érkezett, tegyük hozzá egy himnikus felhangú, de tökéletes tragédiával.

A Foxnál a jelek szerint jól megtanulták, mivel ejthetik rabul a sorozatrajongók szívét: a társaság elkészített egy Final Cut c. szűk másfél órás filmet, amely a börtönsztori végkifejletét finomítja meglehetősen fordulatos és izgalmas momentumokkal. Köszönjük!

A Losthoz és a Prison Breakhez hasonló hangnemben nem nyilatkozhatok egy másik örök kedvencemről, a Született feleségekről (Desperate Housewives).  Fájdalmas csapást jelentett a sorozatra - és engem személy szerint számos epizód elmulasztására sarkallt - a gazdasági és pénzügyi világválság megjelenése a történetfolyamban. Az amerikai luxuskertváros háziasszonyainak életét fűszerező gyilkosságok, természeti csapások sorozata odáig fajult, hogy ötmásodpercnyi direkt Lexus pp-t (product placement - termékkihelyezés) kellett elviselni, miközben alkotói utasításra a szereplők egyetlen alkalmat nem mulasztottak el, hogy meg ne emlékezzenek a nehéz gazdasági helyzetről.  Szerencsére a Lexus-reklám után észbe kaptak az érintettek és hasonló direkt utalásokkal nem cseszték szét a hétköznapi hajtásban felüdülést kereső sorozatfüggő késő esti megnyugvását. (Tegyük hozzá azért, hogy az éved utolsó epizódjában elhangzó twitteres utalás megint nagyon durván tolakodóra sikerült…)

A Desperate Housewive készítői is megkeresték a maldív-szigeteki koktélozásra valót. Persze nem érdemtelenül: ha csak feleannyi, feleannyira sikerült poén tarkítaná a Barátok köztöt legalább egy héten egyszer, akkor szerintem indokolhatóvá és elfogadhatóvá válna az a siker, amit a sorozat hétről-hétre elkönyvel a nézettségi statisztikák alapján.

Bár a feleség-sorozat a többi szériával egy időben kezdi meg a nyári szabadságot, a magas labdákból itt sem lett volna hiány, ha az ABC nagyobb érzékenységet mutatott volna az időzítés iránt. Érdekházasság érdekházasságot szült volna, a hideg, számító, pénzügyileg motivált válás érzelmi zűrzavarba fulladt volna, az előre kitervelt gyilkosság áldozatának személye pedig továbbra részenként változhatott volna. De sajnos mindezt lezárták az 5. évad utolsó epizódjaiban. Egyetlen ócska poénnal és egy megválaszolt kérdéssel ment szabadságra a sorozat: Mike minden bizonnyal újra Susant vette feleségül, bár nyilván ezt is megbonyolítják majd, illetve kiderült, hogy Lynette nem rákos, hanem újra ikrekkel terhes…

A Desperate Housewives esetében - a Losttól és a Prison Breaktől eltérően - nincs belátható “vége” időpont, a cselekmény még mindig alkalmas arra, hogy 2019-ben is írjunk még az aktuális epizódok érdemeiről és/vagy hibáiról. Jövőre biztosan, mert egy évadot még összedobnak az ABC-nél. A 2009-2010-es, immár hatodik évad szinopszisa a múlt héten megtartott sajtótájékoztató szerint tökéletesen megegyezik az utolsó részekben megismert helyzetekkel, amelyek - valljuk be - arra még éppen elegendők volnának, hogy a nézők a jövő héten megnézzék a következő epizódot, viszont egy új évadot indítani még nagyon kevés.

Doktor House esete is a Született feleségekéhez hasonló: jelesül, addig megy a sorozat, amíg annak médiaértéke van. Tegyük hozzá, az fenti (DH) példával ellentétben a House-széria alkotói ennek növeléséért mindent el is követtek az aktuális évadban. Az ötödik szezon minden korábbinál jobban sikerült, a már-már a csömör jeleit mutató háztartásunk pedig minden eddiginél nagyobb rajongással vetette bele magát a városszéli kórház életébe. A sorozatírók - köszönjük szépen - rájöttek, hogy nincs annyi, világméretű nézőközönség bizalmára számot tartó orvosi eset, amit érdemes megfilmesíteni és a fő hansúlyt a szereplők személyiségfejlődésére, magán- és szerelmi ügyeire helyezték, arról nem is beszélve, hogy az ötödik évadban már nem (csak) a pikírt poénok viszik a boltot, hanem a tágabb értelemben vett bölcsességek is helyet kaptak. Ezekben nem volt hiány például a Kutner doktor öngyilkosságát bemutató epizódban sem.

Azzal már korábban is próbálkoztak az alkotók, hogy a gyógyító-isten-house-t pácienssé töpörítik, viszont az 5. évad végi újabb kísérlet nagyon hatásosra sikerült. Az inszomniával küzdő “háziorvosunk” tudatalattijának emberi alakban való megjelenése ugyan idegen a  sorozat eddigi jellegétől, de sem nem zavaró, sem nem erőltetett.

Annyit már biztosan lehet tudni, hogy a House M. D.-ből lesz hatodik évad, a kezdést őszre ígéri az illetékes  tévétársaság.

Szerettem volna azt mondani, hogy a Rescue Me c. tűzoltó-sorozat enyhíti valamelyest a nyári sorozat-hiányt, de egyelőre úgy tűnik, hogy Dennis Learyt is hiányolnunk kell idén nyáron. Bár nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy nem húzták le a rolót a lánglovagok, egyelőre nincs megbízható információnk arról, hogy idén nyáron is oltják majd a tüzet a képernyőnkön. Az Egyesült Államokban néhány napja bemutatott 8. epizód után még nem közölték, mikor esedékes a következő vetítés. (Felkészülve az uborkaszezonra, háztartásunk csak a hétvégén kezdi el megtekinteni az új évad eddigi epizódjait. Hogy aztán mi lesz szeptemberig? Valószínüleg először elvonási tünetek jelentkeznek majd, aztán mire megszokjuk a tartalomhiányt, újra beköszönt az ősz…)

Mindazoktól elnézést kérünk, akik a “kertévék” jogdíj-fizetési politikájából adódóan többhónapos késéssel szemlélik az eseményeket. Számukra, mint hogy ezt a posztot is elolvassák valahogy, koncentráltabban és tudatosabban kell idejüket tölteni az interneten. A médiatermékek online elérhetőségére gondolok, ezt pedig mi sem illusztrálja jobban, mint hogy a napokban egy szarul rippel Nine Inch Nails lemez számcímei után kutatva Gugli Mester találati listáján második helyén szerepelt egy spanyol rajongó weboldala, ahonnan 320 kbites, vagy nagyon-nagyon fasza minőségben a zenekar összes lemeze letölthető volt.

Linkek:

A Lost hivatalos weboldala

A Prison Break hivatalos weboldala

A Desperate Housewives hivatalos weboldala

A House M. D. hivatalos weboldala

A Rescue Me hivatalos weboldala