Láttátok már olyan ember arcát, aki néhány órával korábban elgázolt egy másik embert? Én igen.
Ma a főváros belében, az Astoria közelében egy kollegám, lelki jóbarátom kerékpárost gázolt. A bringás volt a hibás. (A teljeskörű tájékoztatás érdekében jegyzem meg, hogy magam is biciklivel járok évek óta a városban.) Kétkerekű “fajtársam” az orvosok kora délutáni tájékoztatása szerint maradandó sérülések nélkül felépül majd, a kétoldali bordatörésen kívül valamennyi klinikai vizsgálat az ilyenkor “szokásos” tüneteket mutatta ki, a szív nem sérült.
Bár naponta foglalkoztat a gondolat, hogy mi történik egy autó és egy kerékpár nagy sebességű találkozásakor, de amit ma reggeli sietségemben láttam, az minden horror-film rajongó várakozásait igazolja. Minden dimenzióban deformált bicikli-kerék, két mentőautó, a kerekes betegszállító takarója alól kilógó meztelen lábak. Szerencsére vér sehol. (Reggeli kávémat attól a helyszíntől néhány tíz méterre fogyasztottam, ahol a baleset történt. Először el sem hittem, amikor helybéli ismerőseim közölték, hogy kedvenc kollegám áll a történtek epicentrumában!)
Az eset újfent felhívja a figyelmet arra, hogy aki egy nagyváros útjain közelekedik soha nincs biztonságban. A legfontosabb, amit a budapesti autósoknak, kerékpárosoknak és gyalogosoknak meg kell érteniük, hogy bárhova is van felfestve a sáv és a zebra, bárhol is legyen közlekedési jelzőlámpa vagy útjelző tábla, SENKI NINCS BIZTONSÁGBAN!!! Az pedig, hogy saját felelősségünkre kihasználhatjuk az általános közlekedési jellemzőket (mikor vált melyik lámpa az adott kereszteződésben, “itt úgysem jön soha semmi”), nem szabad túlértékelni. Mindenhonnan jöhet mindig minden: gyalogos, autós, kerékpáros.
Drága barátaim, vigyázzatok egymásra! És legfőképpen: lassítsatok! Én ma láttam az autós arcát, aki azért aggódott, hogy valakinek a halálát okozta. (Szerencsére nem…) A bringás arcát nem láttam. De nincs az az ügy, találkozó, sürgős teendő, ami megérné a sietséget!
Mérhetetlen boldoságot okoz a kétkerekű szívnek, amikor harmincezer bringa sajátítja ki azokat az utakat, ahol más napokon éppen csak annyira tűrik meg őket az autósok, hogy a nemtetszésért ne kelljen büntetőjogi felelősséget vállalniuk. Van hova fejlődnünk, és itt nem csak a kerékpárút-hálózat sűrűségére és “hosszára” gondolok. Van hova fejlődni az autós és a kerékpáros gondolkodásnak is. Az előbbinek meg kell szabadulni attól a téveszmétől, hogy - minden hibája és tökéletlensége ellenére - a városi közlekedés egy vérre menő harc az első helyért a piros lámpánál. Az utóbbinak pedig azért kell tenni, hogy a kerékpárosok ne őrült ámokfutónak vagy öngyilkosjelöltnek tűnjenek az utakon.


