Jó régi a post, gondolom azóta rájöttél, hogy elég összetett zenei pályával...Múlt pénteken emberek haltak meg a színpadon és a nézőtéren is. Trent Reznor és a Nine Inch Nails Budapesttől is elbúcsúzott, nem is akárhogy…
Helyzeti hátrányból indul mindenki, aki a Syma-csarnokba megy szórakozni, ahhoz pedig különleges képességű előadók kellenek, hogy már az első szám elfeledtesse a közönséggel a steril és rideg környezetből, az alulkalkulált pultkapacitásból, a borok hiányából és a sör drágaságából, valamint a visszafogott hangerőből adódó kellemetlenségeket. Számomra, aki még sosem látott egy helyen ennyi “nájnincsnélsz-est” egyszerre, már a csarnokba való belépéskor világossá vált, hogy az átlagos NIN-rajongónak nagyon határozott elképzelései vannak az életről, amelyet vagy a külső megjelenés, vagy az indokolatlanul hangos beszéd és az érdeklődő füleket folyamatosan fürkésző szemek árulnak el a hozzám hasonló, tapasztalatlan NIN-rajongónak. Ilyen zöldfülűek számára a legbiztonságosabb viselkedés egy NIN-koncerten az, ha nagyon gyorsan olyanok társaságát kezdik keresni, akiknek nagyon határozott elképzelésük van az életről. (Ez ugye a koncerteken kívül is így történik általában…) Én persze nem ezt választottam, hanem megtartottam a magányos megfigyelői állásomat, ennek, és egy New York Rangers-pólós rajongótársamtól kapott kölcsön-cigarettának köszönhetően például megtudtam, hogy a Symával szomszédos Szoborparkban a Neoton Familia adott koncertet. A csarnok dohányzásra elkülönített szabadtéri területéről tökéletes rálátás nyílt Csepregi Évára és Neoton Ádámra. Mint ne mondjak, fájt. Nem is kicsit, nagyon! De hát attól lehetünk jófejek, hogy megkülönböztetjük magunkat azoktól, akik nem jófejek.
De, hogy ne csak mellébeszéljek: nagyon határozott elvárásaim voltak a pénteki esti koncerttel kapcsolatban és azt nagyon határozottan állíthatom, hogy Trent Reznorék minden várakozásomat felülteljesítették. Meghökkentő volt, hogy a koncertterem befogadóképességéhez mérten kevesen voltunk: a keverőpultnál lényegében véget ért a tömeg, az “egy négyzetméterre eső rajongszám”-mutató minden átmenetet nélkülözött, az emberek egy nagy masszát képeztek a színpad előtt, a mögöttük megnyíló üres térben pedig csak a folyadékháztartási együtthatót egyensúlyban tartó látogatók mozogtak. A koncerttérben elhelyezett három pult, valamint az onnan közvetlenül megközelíthető mellékhelyiség ugyanis felettébb jó húzásnak bizonyult a szervezők részéről. (Mindenképpen meg kell emlékeznem a hangmérnökről, aki az eseményeket rezzenéstelen arccal bámuló biztonsági erők társaságában a ketrecben félmeztelenül, színpadra kívánkozó mozgással headbangelte végig a koncertet, a zenekar titkos, ám felettébb hasznos tagjaként… Igaz, a hangerőt húzhatta volna kicsit feljebb is, de ez már nyilván nem az ő döntési jogköre volt! És azt csak remélni merem, hogy nem a Neoton-koncert miatt…) A színpad előtti massza azonban kifogástalan hangulatot teremtett, a valódi élményért persze, mint a rock-koncerteken általában, a kemény maghoz közeli pozíciót kellett felvennem. Mert a tömeg ugyanúgy meghalt a zenekarért a “küzdőtéren”, mint ahogy a zenekar is meghalni érkezett a budapesti színpadra. Eddig azt hittem, hogy az Einstürzende Neubauten a világ legszuggesszívabb zenekara (2005, Budapest, Trafó), viszont ebbéli véleményemet ezúttal hivatalosan is felülbírálom és közlöm veletek, hogy ezért a címért mostantól a Nine Inch Nails is versenyben van!
Külön meg kell emlékeznem a gitáros, Robin Finck teljesítményéről. Megjelenése alapján Robin akár Marilyn Mansonnal is nyomhatná a rock ‘n rollt, viszont - ahogy mostanában hallom, hallgatom - ott nem kell tudni ennyire gitározni. (A Manson-kultusz és Trent Reznor egyéb csatlakozási pontjairól még a héten írok nektek…) Egyszerűen nem értem, hogy ilyen színpadi mozgás és verejtkezés mellett az egyszerre három-négy frizurát viselő Finck hogyan lehet annyira pontos, tévedhetetlen, hatékony és lényegretörő, mint az a bizonyos, az előző posztban már említett esztergagép. (Mr. Finck mellett természetesen mindenki más is ötcsillagos eredményt ért el az értékelésben: a dobos pont annyira “pontos, mint egy gondos orvos, aljas és ambíciózus”, a basszusgitáros pedig csak annyira alázatos a zene és a zenekar irányában, amennyire csak a basszusgitárosok tudnak lenni egy jó zenekarban!)
A NIN nem az a fajta szarozós zenekar, amelyik hosszú átkötő szövegekkel, önéltető teátrális fogásokkal tölti ki azt a két órát, amivel most Budapestet ajándékozták meg pénteken. Nettó tömény műsort nyomtak le, amelyben valamennyi “fontos” dal helyet kapott az elmúlt húsz évből. Már-már aggódni kezdtem és egy picit egyetérteni a toilette-en zajló beszélgetésekkel, ahol külföldi rajongók a régi legendás számokat hiányolták. (Ez a beszélgetés azon kevés pihenők egyike során zajlott, amikor a zenekar előhúzott egy-egy lassabb opuszt, hogy ők is meg mi is, vegyünk egy kis levegőt, mert a légzési elégtelenség határán nem esik úgy a zúzás nekik se és nekünk se… Mire visszaértünk a hangfalak mellé, teljesült a wc-n elrebegett kívánság.) Örök nagy kedvencem, a Head Like A Hole elhelyezése a repertoárban bizonyította azt, amit a koncert alatt végig sejtettem: dramaturgiai elvek mentén is felettébb indokolt módon kerültek terítékre a dalok. Engem örökre megvett a zenekar azzal, hogy a végére hagyta a legfinomabb falatot (az óvoda óta én is így osztom be az ételeket). Már épp elindultam volna a Head Like A Hole után, viszont még egy stílusosan búcsúzkodós-érzelmes lassú dalban a zenekar minden eddigi feltétlen szeretetet megköszönt Budapestnek, s egyben meg is mentett attól a csalódástól, hogy a közönség előtt Trent Reznor érzelgős elköszönésbe és magyarázkodásba kezdjen! A Hurt, amit maga Johnny Cash is eljátszott nem sokkal a halála előtt, korábbi NIN-koncerteken pedig már David Bowie is énekelt a zenekarral, ha éppen ráért) feltette a pontot az i-re. A dramaturgiára fogékony rajongók - ők voltak többségben - azonnal tudták, hogy indulni kell az éjszakába és magukkal vinni egy nagyszerű zenei élményt, lehajtott fejjel, búcsúkönnyekkel…
