Jó régi a post, gondolom azóta rájöttél, hogy elég összetett zenei pályával...“Mindenki filmes akart lenni” / David Fincher-interjú 3. rész
Author: vw // Category: film, interjúAz interjú harmadik, egyben utolsó része…
- Ha már a közelharcnál tartunk, a Játszma című, egyébként nagyszerű alkotást most megkerülve ejtsünk néhány szót a Harcosok klubjáról. Az nyilvánvaló, hogy az Alien 3 után miért nem rajongott azért, hogy visszamenjen a Foxhoz, noha ők támogatták volna az ötletet.
- De aztán ott mindenkit ki is rúgtak, ez a legszebb ebben. Amikor valaki odajön hozzám azzal, hogy segítsek neki, általában azt mondom: “minek? nem kell hozzá egy év és már nem fog ott dolgozni, inkább az aszisztensével szeretnék beszélni”.
- Szóval aszisztensek segítettek Önnek elkészíteni minden idők egyik legnagyszerűbb és legmerészebb filmjét?
- Nem, ők azért tudták hol van a helyük. Nézze, amikor elkezdtünk tárgyalni erről a szókimondó kult-könyvről, nem igazán hiszem, hogy Rupert Murdoch elolvasta volna a forgatókönyvet, vagy magát a könyvet, viszont Bill Mechanic és Laura Ziskin igen. A megjelenésekor próbáltam megvenni a jogokat még a Fox előtt. És tessék, nem a Fox vette meg - hanem a Fox 2000. Tudja akkoriban az összes stúdió próbált függetlennek látszani, ez a cég pedig a Fox független stúdiója volt és ők próbálták megszerezni ezt a “mocskos” kis könyvet. Ha nem olvasta volna, hát ez a legnagyobb könyv a világon, majd beszartam a röhögéstől, amikor olvastam. Josh Donen ajánlotta a figyelmembe, az a srác, aki aztán az ügynököm lett, és velem együtt próbálta megszerezni a jogokat. Én mondtam, hogy nem olvasok könyveket: éppen a Játszma utómunkálatai folytak. De erősködött, hogy még aznap éjjel olvassam el. És így történt. Majd azonnal felhívtam és közöltem, hogy ez kell nekünk. Mire ő: elég sokáig tartott… a Fox már megvette. De menjek csak be és keressem Laura Ziskint. Így tettem és elmondtam neki, hogy nem a 3 millió dolláros verzió érdekel, repülőszerencsétlenséget akarok, meg épületeket robbantgatni, minden olyat megcsinálni, amit Hollywood amúgy nem csinálna meg. Mire ő: “Csodálatos!” Aztán megegyeztünk a gyártási folyamatról, a mai napig eszerint dolgozom. Nem állhatsz össze olyanokkal, akik kifizetik a filmet, de mindent szörnyen felületesen csinálnak. Úgy mész bele ilyenkor a szerződésbe, hogy “azzal az íróval dolgozunk, akit te mondasz, de aztán úgy csináljuk, ahogy mi akarjuk. Aztán amikor a munka kész van, ölre megyünk a végeredményért, visszamegyünk és megmutatjuk neked”. Laura azt kérdezte, mikor lesz kész. Mondtam, hogy nem tudom, talán egy év, esetleg három. Aztán felvette Jim Uhlst, aki nekiállt, és megírt egy olyan forgatókönyvet, amiben semmi plusz nem volt. Elolvastam és azt mondtam, hogy “ez szomorú és patetikus. Ez a szenvedésről és az emberi borzalmakról szól. Hol van az, amit ő gondol az egészről?” Erre ő azt mondta, adjak tippeket. Mire én: ember! az egyetlen esélyünk a szarkazmus és szatíra. Aztán elölről kezdte és mindezt belerakta. Ezután visszamentünk Laurához, letettük a forgatókönyvet az asztalra a költésgvetéssel, a szereposztással és azt mondtam: “67 millió dollár, Brad Pitt, Edward Norton és remélhetőleg Helena Bonham Carter és 89 forgatási nap. Van 72 órájuk, hogy eldöntsék, rendben van-e”. Laura ment és beszélt Bill Mechanickal, aztán átjöttek, töviről hegyire átvettük az egész forgatókönyvet, megmutattunk nekik mindent, végül azt mondták: “rajta”! A stúdió szándékai ellenére megcsinálhatjuk a filmet, ezekkel a számokkal. És ezt próbáltam elérni már az Aliennel is. De, ha nem tudod rávenni őket, hogy megvegyék az egészet, egy lépést még tehetsz azért, hogy az örökkévalóságnak dolgozz.
- Ezután végül megcsinálta, a film megjelent és igencsak megosztotta az embereket.
- Megosztotta… nagyon finoman fogalmaz. A velencei filmfesztiválon mutattuk be először, és alsó hangon is: utálták. Hadd mondjam inkább úgy: a legfiatalabb ember a vetítésen Giorgio Armani volt. Azonnal a szálláshelyünk felől érdeklődtek, megosztottuk a várost. Viccesnek találtuk. Helena Bonham Carter anyukája három székkel arrébb ült, mint én, folyamatosan csak nevetett, nevetett… Ő volt az egyetlen. Jó fej!
- Aztán dvd-n is megjelent és mindenki imádta! Annak ellenére, hogy egy nagyköltségvetésű film, nem érzi, hogy kult-film lett?
- De igen, kult-film, nagyon nagy kult. Ez vicces. Van egy trükk: ha 15 millió dollárt költesz egy filmre, a multinacionális médiakonglomerátumoknak az meg sem kottyan. Ha viszont már 67 millió dollárról van szó, nekik kell kiadniuk a filmet. Túl nagy szám ez ahhoz, hogy csak egyszerűen leírják. És ezzel együtt a nyakadra küldenek olyan embereket, akik azt mondják: “szóval bunyóról szól”. Aztán ezek a faszik mennek és a WWF-nél akarják eladni a film hirdetéseit. Én mondtam nekik, hogy azok, akik a WWF rendezvényeire járnak, egy kicsit kellemetlenül fogják érezni magukat a filmttől. Főleg a nyitó hétvégén… azt fogják mondani, hogy buzi vagy.” Szóval rengeteg ilyen fülesünk volt, a film meg egyszerűen eltűnt a süllyesztőben és senki nem nézte meg. Rossz csoportnak próbálták meg eladni. Csinálhatsz filmeket a közönség egy bizonyos részének, de nekik is kell eladnod. A reklámok olyan műsorokban mentek, hogy azok, akiknek szóltak, soha nem nézték ezeket a műsorokat.
- Unalmas pénzkérdés… A hangeffektek viszont mindig elbűvölők a filmjeiben. Úgy emlékszem, egyszer azt mondta, hogy már-már megszállottan figyel a részletekre, ha a hangról van szó.
- Szerintem a filmélmény felét ez adja. Ha több mint 10 dollárt elkérsz a mozijegyért az emberektől és két órára lefoglalod a figyelmüket és te vagy a felelős mindazért, amit látnak vagy hallanak, számomra egy lehetőséget jelent, hogy mind a 15 hangszórót felhasználjuk arra, hogy valamilyen szándékos vagy véletlen dolog történjen. Mindazonáltal inkább a szándékosság híve vagyok. Egy Ren Klyce nevű sráccal dolgozom, aki a Hetedik óta minden filmem munkálataiban részt vett és a végletekig menően megbízom benne. Ő nem csak az effektekért felel. Segít a zeneszerzőnek, a zene kiválasztásában és elhelyezésében és minden hangforrást ő kezel. A Pánikszobában például, ami egy nagyon érdekes film, de nem biztos, hogy a közönség számára, hanem technikai szempontból: az egész film egy helyszínen játszódik. Azért, hogy az egész hely megjelenjen a vásznon a két óra alatt, hétvégénként felvett minden zörejt, zajt, a lépések hangját, a kilincsek kattanását, valamennyi durva effektet az összes jelenethet, amiket forgattunk. Így aztán forgattunk, ő pedig jött szombaton meg vasárnap és nyitogatta az ablakokat, csörgette az üvegeket. Ő egy bolondja ennek az egésznek, de így mégis sokkal jobban szól, mint a műtermi felvétel. Ez persze rengeteg munkát igényel. Ha keményen dolgozol, minden jól hangzik majd.
(Az interjú közönség előtt készült, a továbbiakban a stúdióvendégek veszik át a kérdéseket.)
- Tekintve, hogy már egy jó ideje központi téma, hogy nem vihető vászonra: előfordult, hogy azt mondta: mégiscsak megcsinálom és hatalmas siker lesz a Benjamin Button?
- A második részét sosem mondtam. Úgy tudom, korábban Terry Gilliam is kacérkodott az ötlettel. Nagyon összetett kérdés, számtalan rétege van, a háttér fejlődése szempontjából. Számomra akkor kezdett el érdekes lenni, amikor felhagytunk azzal az elképzeléssel, hogy öt-hat ember játssza el ezt az egy karaktert és kitaláltuk, hogy ez egy ember lesz. Tudtam, hogy Brad Pitt hozni tudja ezt az ívet, meg tudja formálni ezt a figurát, nekem pedig meg kellett teremtenem számára ehhez a megfelelő környezetet. Eléggé szíven ütöt, amikor először olvastam, Robin Swicord első változatát még 1991-1992-ben, akkor még én is öt-hat színészben gondolkodtam.
- Mindig óriási teljesítményre ösztönzi a színészeit Robert Downey Jr.-tól Morgan Freemanen keresztül Edward Nortonig. Mekkora teret hagyott nekik a játékra?
- Hadd idézem magát: “óriási teljesítményre ösztönzi a színészeit Robert Downey Jr.-tól Morgan Freemanen keresztül Edward Nortonig”. Meg is válaszolta a kérdést. Szerezz meg nagyon jó színészeket, biztosíts nekik megfeelő terepet, hogy képesek legyenek erre. Az örökkévalóságnak.
- A Zodiac után ez a második film, hogy digitális kamerákat használt. Tervezi ezt a jövőben is? Ha igen, miért?
- Ez nem a kamera kérdése. Tetszik az első három felvétel elve, amikor még csak a próba megy. Szeretem azt, ha színészeknek nem kell megállniuk a jelenet közepén és visszanézni, hogy mi került fel az ezer dollárnyi szalagra, aztán másik ezer dollárért felvenni. Szeretem, hogy nincs hiba, egyszerűen törölheted azt, ami nem sikerült jól. Ha valami említésre sem méltót rögzítünk, csak megnyomod a gombot és kész. Szeretem azt a mű környezetet, amiben a digitális technikával dolgozhatok. Szeretem, hogy nagyon kevés fénynél dolgozhatok - így készítettük a Zodiakot és a Benjamin Button külső jeleneteinek nagy részét is, 1.6-os nyílással forgattunk anamorf képet, amit normálisan 2.8, 2.85-nél kellene megcsinálni, nagyjából harmad- vagy negyedannyi fénnyel, mint amire normálisan szükség lenne. Nagyon jól kezelhető eszközökkel dolgozhatunk így és kisebb stábbal. És persze van egy óriási monitor, amin a hangtechnikustól kezdve a sminkesen és a színészeken át a kameramozgató segédekig mindenki ugyanazt látja: ez a végső, megjelenő anyag, amin már nem változtatunk. És mindenki látja, ha rossz a fókusz, vagy ha leesik a színész szempillája a jelenet közepén, vagy ha egy maszat van az egyik fogán. De látod a hátteret is. A legjobban azt utálom, amikor valami oda nem illőt látok meg a háttérben, például két embert egy éttermi asztalnál, amint éppen egyszerre beszélnek. Hacsak nem házasok, ez sosem fordulhat elő: az egyiküknek mindig hallgatnia kell. Olyan dolgokat mutat a monitor, amik a gondolataid legapróbb részleteit jelentik a képi megjelenésről és végső soron, mindenki ugyanarról a képről beszélhet. Ja és a voodoo-t is utálom. Gyűlölöm, amikor nyolc felvételből hétnél rossz a fókusz, és valaki azt mondja, hogy “legalább az utolsó jól sikerült”. Mire én: majd, ha a saját filmedet rendezed, ott használhatsz nyolc felvételből egyet. Nem, a munka módja az, hogy inkább írjanak olyat az újságok, ami az elevenedbe vág, mint, hogy ülj és várd, hogy mennyire utálod meg mindazt, amit csináltál.
- És ha már a snittekről beszélünk, Ön híres arról, hogy jó párat szokott csinálni.
- Ez hülyeség. Nézze, ha 150 millió dollárt, elképzelhetetlenül sok pénzt költ arra, hogy kölcsönzői kocsikat vigyen Illinois-ból Louisiana-ba megjavíttatni. Van egy csapat, amelyik rendbe hozza a kocsikat, meg mindent. Majd odautazik, felvesz három snittet és aztán hazamegy? Miért is? Ez az, ami miatt itt vagyunk, hogy azt csináljuk, ami a kamera előtt van. Én kiválasztom a színészeket, aztán persze lesz valaki, aki akadékoskodni fog, hogy “a legjobb formám a reggeli forró csokim után adom, amikor tele vagyok energiával, most pedig nagyon le vagyok eresztve”, de a legtöbb színész azért ezt megoldja fejben, átgondolják és többnyire van is ötletük a játékra. Én pedig azt szeretem csinálni, hogy túllépünk mindezen, hogy elfelejtik kik is ők valójában és miért jöttek. És ez egyben koreográfia is, ahol a közönség tekintete megtalálja az adott szereplőt és azt látja, hogy az felszabadult és így őszintén tudnak az emberek is véleményt formálni. Mint egy koncerten. Szóval erre a költjük a nagy pénzeket és biztosnak is kell lennünk abban, hogy ez működik.
- A munkássága során a legvalószínűtlenebb dolgok is sokszor valósággá váltak. Gondolt már arra, hogy szuperhősös vagy fantasy-filmet készít, ahol sokkal nehezebb elérni, hogy a dolgok hihetők legyenek?
- Megkerestek már az első Pókember-filmmel is, bementem, elmondtam, hogy mik a terveim - utálták is mindet. A klasszikus szuperhősök nem érdekelnek. A Pókember kapcsán nekem az tetszett, hogy egy tinédzser a főszereplő, a lényeg azon az életkoron van, amikor annyira sebezhető vagy, hogy semmi sem sebezhet meg. De az átalakulás nem érdekelt, én nem tudok olyan filmet csinálni, hogy valakit megcsíp egy radioaktív pók, nem tudnék nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy ilyen filmet forgattam.
- Számomra mindig megragadó volt az Ön vizuális “szimata” és a filmjeinek a hangulata. Hogyan dolgozza ki ezt az atmoszférát, és hogyan adja át mindezt az operatőrnek?
- Ez olyan mint egy karakter megalkotása. Amikor valakit játék közben figyelek az egy rendezői funkció, azt mondhatom, hogy “nem hiszem el neked, amikor ezt és azt mondod”. Nem tudom, miért nem hiszem el, valószínűleg az engem körülvevő emberek nem így játszanak, amikor ugyanezeket meggyőződésből mondják. De a dialógusokkal szemben is van egy szabályrendszerem. Például én azt gondolom, hogy a legtöbb ember hazudik, amikor beszél. Ezért a szemüket nézem, és sokkal inkább az érdekel, hogy mit történik a testükkel, mennyire érzik kényelmesen magukat, amikor adott dolgokról beszélnek. És szerintem ez ugyanígy működik a filmművészetben is: jelen vagy egy szobában egy jelenetben. Érzések ébrednek benned, például hálaadás van, estefelé, ezért nincs közvetlen külső fény, mert a nap már lement a fák mögött. És ezért ilyen relációban is beszélsz minderről. Sosem használok fotó- vagy festményszerű képeket erre, mindig baj lesz belőle, mert csak megnézed és azt mondod: a francba, ez nagyon jól néz ki, de egy kicsit megfakult. Ezért nem csinálom ezt többet. Hol vannak az emberek, hova mennek, mit kell csinálniuk, hogyan viszonyulok hozzájuk? És mit tudok ezekről a borzalmas családi összejövetelekről ezekkel az emberekkel, a kis titkos bűneikkel, és miért kell mindennek olyan nagyszerűnek lennie hálaadáskor és hogy van az, hogy soha semmi sem az.
- Mi lesz a következő munkája? Tárgyalnak Loch Ness-ről, vagy a Heavy Metálról? Keanu Reeves szakács-filmjéről?
- Nem tudom. Most négy hónapig csak aludni fogok. A Zodiacot és ezt a legutóbbi filmet is vállt vállnak vetve csináltuk. Már ment az új forgatás, amikor a Zodiacot elkezdték vetíteni, így az interneten ugyanakkor küldték a hirdetéseket, amikor napokig forgattunk. Nem tudom még, mit akarok csinálni. Aludni szeretnék.
- A filmjeinek a technikai vonatkozásáról kérdezem - ez már-már olyan mintha egy önálló karakter lenne. A Benjamin Buttonban pedig az idő a fő karakter. Ezt mivel éri el?
- Nagyon hülye időket élünk, az emberek a moziba pedig azért járnak, hogy olyat lássanak, amit korábban még soha, mi pedig azt ígérjük, hogy ilyet mutatunk nekik. Durván fogalmazva: speciális effekteket ígérünk. Úgy döntöttünk, hogy ebben a filmben az idő lesz a speciális effekt, az idő hatása a környezetre, de ennél még fontosabb, hogy senki sem csinált ennyire nevetséges dolgot korábban, mint amit mi akartunk, vagyis hogy megmutassuk az idő hatását az emberek arcán. Tudtuk, hogy egészen Murmanszkig kell elmennünk, tudtuk, hogy tengeri csatajelenetet kell csinálni, tudtuk, hogy vissza kell mennünk New Orleansba a ‘60-as évekbe, New Yorkba a ‘40-es években, a korai ‘50-es években, tudtuk, hogy mindennek a környezetben, háttérben is meg kell jelennie, de a legnagyobb kérdés az volt, hogyan fog vagy nem fog ugyanazon az emberen az idő vasfoga. Azt akartam, hogy Brad Pitt annyira legyen felismerhető, amennyire csak lehet: egy olyan srácról van szó, hogy nem tudsz 30 méter sétálni anélkül, hogy ne látnád valahol a fényképét, vagyis az emberek nagyon is megszokták már az arcát. Azt akartuk, hogy a közönség felismerje a füleit, csak nagyobbak, petyhüdtebbek legyenek. “Ez az ő orra, csak nagyobb és petyhüdtebb. És amikor visszajön a balettstúdióba, olyan mintha a Thelma és Louise-ban lenne. Csak keresed azt, hogy a legjobban költsd el a pénzt, olyan dolgokra, amik a legjobban támogatják a történetet. Ha nem így csinálod, az egy buta döntés. Úgyhogy, igen, ebben a filmben az idő volt a speciális effekt, és mindent meg kellett tennünk azért, hogy a legjobban hozzuk az ötletből a teljesség igényével. Cate Blanchett arca egy másik történet: a fejét egy 17 éves balerina testére kellett tennünk. Egészen apró részletekig mentünk, mert csodálatos bőre van, olyan, mint a porcelán. Különböző műveleteket csináltunk a szemeivel és természetesen azon át kellett őt vezetnünk, amikor a haldokló Daisy-t személyesítette meg. Nem úgy gondoltam, hogy “nehéz film lesz, egy nagyon hosszú és nehéz film, gyerünk, csináljuk!” Hanem azt, hogy ha elmondunk egy történetet, mire költjük a pénzünket, hol az a stáb, amelyikre számíthatunk és valami egészen újjal próbálkozhatunk!
(Az interjút Mark Salisbury (Guardian) készítette 2009. február 3-án.)
- Kezdjük a végén, ahogy Button is teszi, és beszéljünk egy kicsit erről a filmről. Egyfajta utazás az Ön számára, mivel ez egy szerelmi történet, ami nem happy enddel végződik.
- És Brad Pitt csak azután következett, hogy az összes többi színészt felvették?
- Ön sosem járt filmes iskolába, mint a kortársai többsége. Úgy döntött, hogy ebben az iparban akar dolgozni: három évig az ILM-hez szegődött például. Miért kezdett el dolgozni ahelyett, hogy inkább tanult volna?
