vladimir woodstock

Íme, megjelent Beck Hansen és Tom Waits beszélgetésének második része. A végére az is kiderül, hogy Tom Waits lát olyan dolgokat, amiket mások nem…

BH: Te mikor költöztél el Los Angelesből?
TW: Ó, istenem, már húsz éve. Rég nem jártam ott. Az apám a Belmont suliban tanított. A Union Avenue-n laktunk.
BH: Az a McArthur Parknál van. A Pico Union?
TW: Igen, Temple és Beverly Hills között. Vagy hét templom van abban az utcában. Parádés.
BH: Milyen volt akkor a környék.
TW: Hát elég vegyes. Latin- és közép-amerikaiak, koreaiak meg…
BH: Igen én is a Union közelében születtem, csak pár háztömbnyire onnan. Burlingtonban a 8. és a 9. utcához közel.
TW: Igen, emlékszem a Burlingtonra. De te még mindig ott laksz. Biztos nagy hatással van rád. Hatalmas energiák vannak ott. Olyan, mint egy áramfejlesztő. És folyamatosan be van kapcsolva. Ha elköltözöl mondjuk egy kisvárosba, úgy érzed magad, mintha ott nem is lenne áram. És visszagondolsz a városra. Régen sokszor visszajártam LA-be, csak hogy feltöltődjek, de már egy ideje nem nagyon… Nagyon izgalmas nekem most odamenni, csak mert annyira él az egész. Ha kinézel a kocsidból, mindenhol szavakat látsz. Mindig és minden irányban. Hirdetések mindenütt. Bárhova nézel, csak azt látod: “Ezt vedd meg!”
BH: Igen, de most már inkább képernyőkön mennek ezek. Nem tudom ilyet láttál-e már? A hirdetőfalak is tévén mennek.
TW: Ezt még nem láttam.
BH: Igen. Felnézel, látsz egy hirdetést, aztán három másodperc múlva már egy másik reklám megy. Ahogy végiggurulsz az utakon, a hirdetések folyamatosan változnak.
TW: Na ebből kimaradtam.
BH: Igen, csak az utóbbi egy-két évben kezdődött. Kíváncsi volnék, ha most visszajönnél oda, mennyire lenne drámai a változás. Vagy ugyanannak a jó öreg városnak látszana-e.
TW: Bizonyos szempontból biztos. Mert egy csomó ismerőssel találkozhatsz. Ez legalább száz bögre kávét jelentene. A tájékozódási pontokat keresve pedig azt veszed észre: “hé, ez egy borbély volt, előtte meg presszó, azelőtt meg egy bank”. Mindenre emlékszel, hogyan volt régen.
BH: Megkaptam nemrég Ed Ruscha könyvét, amit a ‘60-as években kezdett el: végigfotózta a Hollywood Boulevard-t és néhány éve megint készített ott fényképeket. Aztán a képeket egymás mellé tette.
TW: Melyik utcákról?
BH: Csak a Hollywood Boulevard-ról. Ha jól emlékszem a Silver Lake-től egészen a Beverly Hillsig.
TW: Tudtad, hogy a Western Avenue az egyik leghosszabb utca a világon?
BH: Mindig hallok erről. Akartam csinálni egy túrát az egyik végétől a másikig, csak hogy lássam mi van a túloldalon.
TW: Igen, én ezt sosem csináltam meg, de láttam képeket a Western Avenue-ról, amikor még csak egy koszos kis utca volt. Úgy nézett ki, mint az utcák a western-filmekben. Lovakkal, karámmal, kocsmával. Egy faszi egy fából ácsolt verandán álldogált.
BH: Nekem is vannak ilyen könyveim fotókkal. Nincsenek fák. Vagy csak épp egy pár. Minden ledózerolva. Csak por mindenütt.
TW: Igen, csupa por. És iszonyatosan feltölt az ottlét, már a számötleteket miatt is. Ahogy ott autózol, téged is inspirál ez a környezet, nem?
BH: Dehogynem. Szerintem LA-nek mindig is volt egy műanyag érzése. De emögött mindig volt valami. Néha azon kapom magam, hogy arról írok számot, hogy hova vezet ez az egész? Dalokat arról, hogy minden egy elcseszett mediterrán stukkó-kereskedés lesz.
TW: Igen és elképesztő, hogy mi mindannyian felelősök vagyunk azért, hogy így alakult. Az egész város olyan, mintha egy népdalban lenne. Mint a köztereken. Valamelyik épületben benne van a kezed nyoma. Nem csak egy faszi építette az egészet. Én ezt láttam benne, hogy együtt működünk. Még a te házadban is, vagyok azokban a dolgokban, amiket a házadon csinálsz, valaki lakni fog benne és ezért csinálod az egészet. És majd utánuk is lakni fog ott valaki. Zavarni szokott, hogy azt a rengeteg embert, akiket nap mint nap látsz, többé nem látod újra. Csak idegenek vannak körülöttünk. Millió és millió ember naponta és mind olyanok, mint a halak. Ők a statiszták abban a filmben, aminek te vagy a főszereplője, de te is csak egy statiszta vagy az ő mozijukban. Ez elég furcsa. És ettől a városban nem is tudsz szabadulni, annyi ember van, te meg átverekeded magad rajtuk. Olyan vagy mint egy kis sperma, amelyik csapkod az ostorával, csak hogy átjuss a városon.
BH: És önkényesen ismersz meg embereket, kerülsz ilyen-olyan helyzetekbe mindenféle emberrel. Rengeteg ajtó van, amit fel kellene nyitnod.
TW: Aztán kisétálsz, bemész egy másik ajtón és egy új életet kezdesz hat háztömbbel arrébb.
BH: Te tudnád ezt megint csinálni? Nemrég Japánban voltam, ott beszkennelik a szemed, amikor belépsz az országba. Olyan gépük is van, ami ujjlenyomatot vesz tőled.
TW: A reptéren, mi?
BH: Igen, amikor átmész a vámon.
TW: A szemedet? Ó, ember…
BH: Igen, a szemgolyódat!
TW: Japán a 700 dolláros narancs hazája.
BH: De az a legjobb narancs, amit valaha kóstoltál. Egy istenközeli narancs-élmény. (Nevet)
TW: Gondolom. Ha szobát akarsz kivenni… Két személyre: neked és a narancsodnak, gondolom. (Nevet) A fákról leszedik az összes virágot, kivéve egyet és - azt hiszem - abból lesz a narancs. Minden tápanyag egy narancsnak jut. És szögletes görögdinnyéjük is van, tudtad? Egy fa dobozban nevelik, aztán levágják róla a fát és kész a szögletes gyümölcs. Úgy szeletelik, mint a kenyeret és hatalmas raktárakban tartják őket.
BH: Te többször is jártál Japánban, ugye?
TW: Már régóta nem voltam ott. Emlékszem egyszer egy automatából vettem alsógatyát. Nagyon izgalmas volt.
BH: Aztán olyan neveket adnak az autóiknak, mint a Toyota President vagy Nissan Cedric.
TW: Ó, de szeretem ezeket.
BH: Nem tudom, hogy amikor ott jártál, akkor is volt-e minden taxiban kis zsúrterítő. Itt ez az ipar már 70-80 éve bedőlt, de ott még mindig nagyon megy.
TW: Hova lett az a sok csipketerítő? Innen már rég eltűntek.
BH: Japánban vannak. És a taxiajtók maguktól nyílnak ki.
TW: Viccelsz! Rájöttem, hogy Mexikóban, ahol a Chevrolet a legrosszabb eladásokat hozta, az a Nova miatt volt. Spanyolul a Nova azt jelenti, hogy nem megy. Úgyhogy senki nem is vette meg. Senki sem akar olyan kocsit, ami nem megy.
BH: De arra is gondoltam, hogy talán lehetett volna egy fordított pszichológiája, amit kijátszhatnak, nem? Hogy más kocsineveket használnának, mint mondjuk a Dodge Apocalypse vagy a…
TW: A Sleep Walker (Alvajáró). A Viking vagy a Zipper (Cipzár). Nem is tudom. Ja, igen, a Dodge Neon. Nem tudnám vezetni a Neont.
BH: Vagy az Aspire (Próbálkozás), az Aspire is ilyen. Nem nagyon érhetsz oda… De próbálkozol. (Nevet)
TW: Az Aspire! Igen. Ez jobb, mint a No Va.
BH: Amikor meglett a jogsim, vettem egy használt kocsit egy hirdetés alapján, amit a Recyclerben találtam. (A lapban csak régi kocsikat hirdetnek - a szerk.) Senkinek sem kellett, talán mert ez még a ‘80-as évek elején volt. 200-250 dollárért vehettél egy 30-40 éves kocsit.
TW: Az még mindig új. Nem is azt mondják, hogy “használtan”, hanem azt, hogy a “korábbi tulajdonostól”. Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ilyen autót az út szélén, nyitott motorháztetővel és az alatta bütykölő sofőrrel. Ilyeneket már nem látsz. Régen nagyon gyakori volt. Mert a kaszni mögött nyilván egy roncs van. Most pedig már számítógépek. Az emberek azt sem tudják mit kell csinálni, ha leáll a kocsijuk.
BH: Egyszer, mikor kocsit vettem, azt sem tudtam, hogy az aksi a sofőrülés alatt van. Bevittem olajcserére. Amikor visszamentem, hát a szerelőnek le volt égve a nadrágja. Az ülésben a fém hozzáért az aksihoz és az egész begyulladt.
TW: Leégett a gatyája?
BH: Igen. Pedig egy nagyon menő szerelő volt Németországban. De miután átjött Amerikába, nem volt jó ugyanaz a tudás és egy salvadori gumikereskedőnél kezdett dolgozni. Pedig zseniális szerelő volt. Egyszer elmentem hozzá, mondtam, hogy csak 15 dolcsim van, a kocsi meg teljes tropa. Összebarátkoztunk, úgyhogy mondta, megnézi mit tehet. Később visszamentem, fogott egy darab drótot meg egy gyufát és összerakta. Még legalább egy jó hónapig futott így a kocsi. De amikor leégett a nadrágja, vége volt, már nem vállalta tovább. Jaws-nak hívtam a kocsit (mint a Cápa film címe - vw.), mert az elejét annyira összetörtem, hogy a motortetőt nem lehetett rendesen lecsukni. Elég nagy kocsi volt, az egész úgy nézett ki, mint egy cápa. Aztán még fogakat is festettem rá.
TW: Döbbenet… egyébként Einstein is ezt mondta: ha van valami hiba és nem tudod kijavítani, akkor használd. Ha mindig elégeted a palacsintát, akkor add el. “Égett palacsinta - csak 99 cent.” Azok az emberek, akik egy dróttal megjavítanak bármit, már rég eltűntek. Szerintem a legtöbb dolgot egy dróttal meg lehet javítani, csak erre mindig emlékeztetni kell az embert. Kivéve talán, ha leöntöd üdítővel a számítógéped, akkor nem hiszem, hogy ez működne. Vagy ha kólát locsolsz a tévédre, akkor sem működik a drót. Viszont máris van egy dohányzóasztalod.
BH: Van egy fotós, Chris Jordan, akivel csináltam egy klipet. Ő szeméttelepeket fényképez. Az egyik telepen csak abroncsszelepek vannak, másutt csak műanyag palackok, van, ahol pedig csak mobiltelefonok. Valahogy azt találta ki, hogy csinál ilyen képeket, majd átmásolja ezeket azokra, ahol látszanak a pontos számok, hogy ezekből a tárgyakból naponta hányat dobnak ki az emberek. Gyönyörű képek. Gigantikusak. Ha kicsit hátrébb állsz, nem is tudod eldönteni, hogy pontosan mit látsz, elég absztrakt. De ha közelebb lépsz, már kivehetők a részletek. Nem emlékszem a pontos számokra. Percenként 350 ezer vizespalackot dobunk el. Persze, csak Amerikában. A másik megdöbbentő adat az volt, hogy naponta 400 ezer mobilt dobunk a szemétbe.
TW: De azt tudod, hogy most már a világűrt is teleszemeteljük. Már azt tervezik, hogy összes szemetet kilövik az űrbe. Már valami szerződést is írtak erről. Hogy bizonyos anyagokat oda hajítanak ki. Meg kell ígérned, annak érdekében, hogy megszabadulj a szemetedtől, hogy felrakod egy rakétára és kilövöd az űrbe.
BH: De az űrbe szemetelés nem kerül többe, mint amennyibe eredetileg került volna? Úgy értem, hogy helyet kell bérelned azon a rakétán a dolgaidnak, amiket korábban megvettél. Majdnem annyiért, amennyibe egy mikrosütő kerül.
TW: Az is az űrhajón lesz…
BH: Űrtárolási díj… De, egyébként, te mióta is fotózol?
TW: Ó, csak pár éve. Némelyik tényleg elég vad. Nem hiszem igazán, hogy rajtam kívül bárkit is annyira érdekelne. Elég bizarr alakokat használok. (Pl az olajfoltok a földön.) Nem hiszem, hogy nagy durranás lenne. “Nézd, szívem… Nézd, ott van Jackie Gleason, és a fejéből egy ló ugrik ki. Úgy néz ki, mint egy madár, amelyik a saját állát rágja. Aztán van egy teve, látod a tevét? Mintha épp eltűnne egy tócsában és a helyén egy szökőkút fakadna, miközben Richard Benjamin röhög a markába.” Olyan dolgokat látok, amiket senki más. De szerintem ez csak egy otthoni hobbiként működik. A saját különleges szórakoz(tat)ásomra.
BH: Én mindenesetre köszönöm a munkád. Jó indok volt arra, hogy felhívjalak és feltartsalak egy rövid időre.
TW: Egyszer élünk, jó ez így. De szívesen folytatom ezt még. Nagyon érdekes volt. Legközelebb készítek jegyzeteket is. Tudod, hogy a yo-yo egy fülöp-szigeteki fegyver a 16. századból? 4 font volt a tömege, egy kábé húsz láb hosszú zsinóron és Amerikába csak 1929-ben jött be.
BH: Kíváncsi vagyok, hogy 2029-ben mi jön be a 14. századból… Talán már szárnyaink is lehetnek majd.

A napokban Beck egy új ‘fícsörrel’ gazdagította weboldalát: a sztár sztárokkal beszélget. Az írásos sorozat első epizódjának első részében Tom Waitsszel beszélgetett Beck Hansen. Az alábbiakban a magyar nyelvű változatot olvashatjátok.

Tom Waits: Hogy vagy?
Beck Hansen: Jól, kösz jól.
TW: Csak pörgünk, mi?
BH: Ja, eléggé. Tényleg, meg akartalak kérdezni Los Angelesről. Ott nőttél fel, ugyebár…
TW: Igen. Whittier, La Habra, Downey, ilyen környékeken. Na igen, meg a Los Lobos, ők is Whittierből jöttek. És Nixon is. Emlékszem a Nixon-piacra. A családjának saját piaca volt.
BH: Tényleg? Pedig én azt hittem, hogy közép-nyugatról jött.
TW: Nem, Kaliforniából és minden évben körbejárt az Oscar Meyer bécsivirslis kocsival, ami egy hatalmas, hotdog alakú kocsi volt. Egy törpe vezette, a kocsiból pedig ordított a zene: “I wish I was an Oscar Meyer wiener.” Elég sokan meg is nézték. Jó műsor volt egy bevásárlóközponthoz képest.
BH: De a kocsi még mindig fut. Időnként még szoktam látni.
TW: Te láttad az Oscar Meyer virslis kocsit?
BH: Parkolni legalábbis.
TW: Kicsi, ötcentis sípok voltak rajta, amik csak három hangot tudtak játszani. (Nevet.) Az igazi tudomány Whittierben.
BH: Én a McArthur park környékén születtem.
TW: Emlékszel arra, amikor lecsapolták a parkban a tavat?
BH: Ó, persze…
TW: Egy csomó cuccot találtak a helyén: kocsikat, emberi csontokat, fegyvereket.
BH: Kiállítást kellett volna csinálni belőlük.
TW: Nem tudom, hogy miért nem csináltak. Régen azt hittem, csak ezért eresztették le a tavat.
BH: Azt mesélik, hogy amikor lecsapolták, az Echo Park tóban találtak egy amatőr tengeralattjárót is.
TW: Istenem…
BH: Nem tudom, hogy tényleg így volt-e.
TW: De úgy érted, hogy teljesen házi készítésű tengeralattjárót?
BH: Igen, gondolom ez régebben volt, mint ahogy elindult a “Hogyan készítsünk tengeralattjárót” magazin. Ilyen szubkultúra még mindig létezik?
TW: Az a “Keleti kölykök” magazin volt.
BH: Egy csomó verzió kering erről a városban.
TW: Ami már inkább nemzetközi. Autózz egy kicsit és máris Oroszországban találod magad. Aztán Indonézia, a Fülöp-szigetek, Közép-Amerika. Elég kemény utazás…
BH: Egy káprázat ez a város. Ha megnézel pár képet arról, milyen volt itt a vidék pár száz éve, csak gazt, meg sivatagot találsz. A városnak nem is igazán kéne itt lennie. Lenyűgöző, hogyan képzelhettek el itt egy várost. Szerintem néhány ingatlanos találta csak ki. Nem egy olyan hely, mint amibe csak úgy belebotlottak az emberek, kipróbálták, hogy iható-e a víz és elhatározták, hogy csinálnak egy várost. Elkezdtem ilyen képeket keresni… Beverly Hillst eredetileg Marokkó-csomópont hívták. Ha megtartják ezt a nevet, most egy egészen más hely lenne. Kíváncsi vagyok te emlékszel-e ilyenekre. Nekem úgy tűnik, hogy ez a város nagyon sokszor cserélte a bőrét.
TW: Hát, egy időben a kocsik mindent elárasztottak. Emlékszem, volt egy vörös csík San Bernardinótól egészen az ócenáig: egy vörös bérautóval 35 centért végigutazhattad az egészet.
BH: Igen, hallottam, egy húszperces út volt.
TW: És az egyik ilyen kocsiszínben van a Epitaph kiadó a Sunsetnél és a Silver Lake-nél. Emlékszel a Continental Clubra a Silver Lake-nél? Az meg leégett.
BH: Igen erre emlékszem.
TW: Egy villám volt.
BH: Tényleg, egy villám…
TW: Igen, valami villámszerű.
BH: Egy jótékonysági koncerten játszottam és háromnegyed órán belül színpadra kellett volna menni. Tiszta, kék volt az ég, és a semmiből lecsapott egy villám. Nem tudom erről hallottál-e. Úgy tizenkét éve volt.
TW: Nem csapott beléd?
BH: Nem, dehogy. Én odabent voltam. De valakit a nézők közül eltalált. Hallottam a balesetet, kinéztem és mindenki sikoltozott.
TW: Elvesztetted a közönséged.
BH: Igen, törölték az egész műsort.
TW: Ezért utáltam mindig a szabadtéri koncerteket.
BH: Tényleg? Nekem több koncertemet is törölték már természeti csapások miatt. Egyszer Mexikóban léptünk volna fel és valamilyen hurrikán jött. Kitört a káosz. Egyszer meg Japánban. A Fuji hegyen játszottam volna, de jött a tájfun.
TW: Tájfun. Ejha. Én nem játszottam túl sokat szabadtéren. Egyszer játszottam Japánban egy elhagyott templomban. A tetőt letépte a vihar. Azt gondolták, hogy király hely lehet koncertekre, viszont mínusz egy fok volt. Emlékszem, a szaxofonosom meggyújtott egy fáklyát és azon melegítette a hangszert a koncert előtt. Szkafanderekbe öltöztek az emberek. Baromi hideg volt odakint. Elég kemény a természettel versenyezni. Sokkal jobb egy színházban. Valószínűleg régimódi és fafejű vagyok.
BH: Mindig kíváncsi voltam, hogy kezdtek el fesztiválokat szervezni. Az ‘50-es években készült képeken, amikor a régi rock ‘n’ roll-fejek a vidámparkokban játszottak…
TW: Így kezdődtek a szupermarketek.
BH: Ja, pontosan.
TW: Pár óra alatt dobták össze hulladékfából a színpadokat.
BH: Kíváncsi vagyok hogy szóltak ezek?
TW: A bőgősöm, Larry Taylor turnézott Jerry Lee Lewiszal az ‘50-es években. Végigutazták az Államokat egy Cadillacben, minden cuccuk a csomagtartóban volt. Az erősítők, a gitár… a hangszórójuk, amivel a tornacsarnokokban játszottak, alig volt nagyobb, mint egy enciklopédia. Mégis nagyon komoly lelkesedést és energiákat hoztak elő az előadásokkal, az emberek eldobták az agyukat. De nem a hangerő miatt. Ott volt az a megszállott faszi is a zongorán, lógó hajjal. Meg a zongora mikrofonja is… Egy zsebkendőbe csomagolt hegedű-pickup volt egy elemre kötve. Más volt az elvárás.
BH: De emiatt máshogy kellett játszanod. Csináltunk ilyeneket pár éve, amikor délen turnéztunk. A műsor után találtunk egy bárt és kis gyakorlóerősítőkön játszottunk. A kocsmában talán egy végfok volt két hangszóróval. Meg sokszor énekeltünk gitárerősítőn. Emlékszem, egyszer El Pasóban voltunk. Volt egy szabadnapunk, járkáltunk a városban és találtunk egy kávéházat. Semmilyen felszerelésük nem volt. Nálunk meg csak egy pár darab, ilyen 15 wattos gyakorlóerősítő volt. Azt hiszem a gitárosom talált valami helyet az utcában, ahol adtak nekünk kölcsön ilyen cuccokat. Amikor elkezdtünk játszani, vagy százan próbáltak bejönni az utcáról a kávézóba, ahol még színpad sem volt, semmit nem lehetett hallani az egészből. Szóval az egész buli csak annyi volt, amilyen érzést le tudtunk ott adni.
TW: Az embereknek csöndben kellett volna lenniük, hogy halljanak titeket. Ez egy alapvető emberi dolog, nem?
BH: Van valami abban a kényelmetlenségben, ha nincs semmilyen cuccod és nem tudod hozni azt a hangerőt, amit megszoktál. Szinte mindennek híján ugyanazt kell nyújtanod. És az emberek meg özönlöttek befelé. Úgy öt centire volt a tömeg az arcunktól. Ez egy másik világ. Egyenesen az emberek fejébe énekelsz, ami egy másik érdekes dolog. (Nevet.)
TW: Fel kell ehhez nőnöd egy kicsit. A Roxyban játszottam egyszer Jimmy Witherspoonnal, már nagyon régen és valaki szétverte a szemközti telefonfülkét szombat este. Az egész környéken elment az áram, nagyjából öt perccel a műsor előtt. Teljes sötétség volt mindenütt, az emberek gyertyákat gyújtottak. Jimmy Witherspoon pedig egy pokolian jó koncertet játszott, persze óriási, hatalmas hangja volt hozzá. A kisujjában volt az egész. A hideg futkosott a hátamon. Szinte kinyírt. Talán egy kicsit le kell venned magadból, hogy meglásd: az eredeti és alapvető építőkövek még egyben vannak. Benézel alájuk és látod, hogy a közönség még mindig ott van és nem esett szét az épület. (Nevet) De hát, egy sima mikrofonnal és egy wah-wah pedállal is elég sok mindent lehet művelni. De még előtte megváltoztatod a hangot és feltekered a hangerőt. Azt hiszem, nagyon lusták vagyunk játszani azzal a sok játékkal, ami elérhető lenne.
BH: Talán jót tesz az, hogy olyan helyzetekben játszol, amikor nincs felszerelésed, akkor nem kellenek ezek a mankók sem. De szerintem már nagyon is ráálltunk arra, hogy halljuk azt a hangerőt és hogy kiváltsuk azt a hatást. Van valami kényelmetlen abban, ha csak úgy hallasz valakit egy szobában énekelni.
TW: Szerintem ez olyan, mint amikor otthon főzöl vacsorát. Kipakolod a tálat az asztalra, dobsz mellé egy villát meg egy szalvétát. (Nevet) Pont ahogy kell. Nem vagyok benne biztos, hogy ez nem csak kozmetika-e. Szerintem azt rögtön tudod, ha valami csak kozmetika és nincs meg a szervezeti egység. Szerintem ezt ösztönösen tudjuk. Honnan jön ez a “legjobb” mánia? Ez csak az embernél van? Ez csak Amerikában van így? Vagy az egész világon? Mindenki a legjobb szemorvost akarja, a legjobb bébiszittert, a legjobb járművet, a legjobb műkezet vagy a legjobb kalapot. Ott vannak viszont a legrosszabbak is ezek közül, amik mégis nagyszerűen működnek. (Nevet) A Denny’s is jól megy, mindig tele van. Még várni is kell egy szabad asztalra.
BH: És a rangsorolási mánia… Az a rengeteg “best of” lista. Időnként megkérnek arra, hogy írjak “Best of” listát. Ez is a rangsorolást erősíti. Hierarhiába állítani a dolgokat és kőbe, márványba vésni.
TW: Ez így gazdaságos. Többet költhetsz.
BH: Igen, biztosan. Talán csak szükségünk van arra, hogy mindent sorba rendezzünk és erről mindenkit értesítsünk. Nem tudom.
TW: Ja, túl sok van mindenből.
BH: Talán ez egy ezredfordulós dolog. Az ezreforduló környékén kezdődött ez. “Melyik a legjobb film? Melyik a legjobb dal?”
TW: Aztán ott van az a nyomás, hogy neked arra van szükséged, amit a legjobbnak kiáltottak ki. Rengeteg ember fél attól, hogy felfedezze a saját egyéni ízlését. Olyan mintha kamasz lennél és nem akarod, hogy egy rossz atlétában vagy zokniban lássanak.
BH: Igen, ilyesmi lehet. Bizonyos dolgok sosem kerülnek fel a listákra, ezek pedig valamilyen “guilty pleasure” kategóriába kerülnek.
TW: Az én elméletem szerint az innovátorok az egyetlenek, akik új ajtókat nyitnak ki a dolgokra, aztán hatalmas tömegek jönnek mögöttük, akik letapossák őket.  Le kellene választani az innovátorokat a földről, mint abban a filmben, a Maszkban. Mint a Colorform játékban.
BH: Sokat gondolkodok olyan emberekről, akik felugranak egy vonatra, hogy egy trendet kövessenek. Olvastam a görög drámaíróról, Euripidészről, meg néhány másikról. Euripidész 105 drámát írt, amiből kettő maradt fenn. El tudod képzelni, hogy megírsz 105 színdarabot és 105-öt kell írnod ahhoz, hogy egy-kettő megmaradjon? Aztán az jutott eszembe, hogy azok, akiket az elveszett színdarabok befolyásoltak, végülis azok, akiknek a segítségével valahogy ezek fennmaradnak. Ez nem arról szól, amit eredetileg csináltál, hanem a dolgok továbbadása a következő embernek. Folyamatosan változnak és teljesen új dolgokká alakulnak.
TW: Hagysz egy térképet valakinek. A többieknek már kevesebbet kell dolgozni. Lehet, hogy az a kettő, ami megmaradt már csak a “kisebb meló” volt.
BH: Lehet, hogy a selejt volt? Sosem tudjuk meg. De lehet, hogy azok a dolgok, amik az elveszettekben voltak, mindent megváltoztatnának?
TW: Ez nagyon is lehetséges.
BH: Azok, amik elvesztek, a határidőt adták meg azokhoz, amik megmaradtak.
TW: Ez olyan, mint amikor egyszer egy elveszett Van Gogh-képet egy garázsban találtak meg egy kiárusításon. Az a nő csak napellenzőnek vette meg a konyhájába. Árnyékolónak használta, úgyhogy teljesen kifakult a naptól. És még körbe is vágta, mert nem illett az ablakkeretbe. Amikor rájöttek, hogy egy Van Gogh-ot használt napellenzőnek, a múzeumi szakértők elözönlötték a nappaliját és azt kérdezgették: “hogy vághatta le egy ilyen festménynek a tetejét?” Mire ő azt mondta: “csak az égből volt ott még egy kis rész”. Néha az az igazi érték, amik illeszkednek a dolgaidhoz. Nagyon szubjektív. És azokat a dolgokat jegyezzük fel, amik szétesnek. Mint a celluloidra forgatott filmek, amik el fognak tűnni. Mintha zsírpapírra rajzolnál.
BH: Igen, valahol azt olvastam, hogy az 1930 előtt készül filmeknek csak 20 százaléka maradt fenn.
TW: De ilyen a hús is. Még ezen a földön is, ahol élünk, az összes valaha élt állatnak az utolsó 20 százaléka maradt csak fenn. Millió másik faj már kipusztult. Komolyan küzdened kell. Csak az erősek maradnak életben. Ez kinek a száma volt: “Only the Strong Survive”? A dalaidból filmzenét kell csinálni, hogy megmaradjanak. A felvételek eltűnnek, de az emberek megmaradnak. Dallamok kellenek nekik, amik fennmaradnak.
BH: Ez igaz. Szerintem az utolsó dal, amire emlékezni fognak az emberek, a “Happy Birthday” lesz.
TW: Igen, ez biztos. Borzasztó, de szerintem a dalokkal a közhangulat is érdekes dolgokat művel.
BH: Mintha valamilyen tervezett erózió lenne ebben. Ez is a része.
TW: Igen és minden generáció egy csomó új dallamot csinál. Mégha az előző generáció azt is mondja: “hé, mi a baj ezekkel a dallamokkal? Annyi jó dallam van körülöttünk. Miért kell új dalokat csinálni? Frankó kis nótáink vannak mindenről, amiről ti írtok. Egy csomó dalunk van a csajokról.” “Nem, nem. Figyelj, apa! Mi valami teljesen mást, sokkal királyabbat csinálunk itt. Te folytasd csak a magadét.” Mire az öreg: “Ismered Jimmy Durantét? Hallottál már Jimmy Durantéről.”
BH: Mint az aranymosás. Tudod… Még mindig bíznak ebben. Hogy megtalálják valaminek egy pici darabját. Még ha csak egy morzsányit is.
TW: Igen, mindenki ezt csinálja. Ahogy Alfred Hitchcock mondta, amikor meglátta Ginger Rogerst egy béna aranyruhában egy filmbemutatón a Hollywood Boulevard-on: “Arannyal futtatott hegyek vannak itt.” (Nevet)
BH: Biztos van egy másik út, amivel mindenki  próbálkozik és amiből mindenki meríthet: “A Dal”.
TW: Nézd. Van egy heavy metál zenekar, aminek a zenéjével a rabokat kínozzák Irakban. Marha hangosan ordít a zene, hogy kihúzzanak belőlük valamilyen információt. Nem hagynak aludni és csak ordít ez a zene. És csak annyi az egész, hogy hallgatni kell. Egy bizonyos dalt ettől a zenekartól. Ugyanúgy, ahogy egy parkolóban klasszikus zenét játszanak. Hogy távoltartsák a tolvajokat. Beethoven szól a hangszórókból. Ma már senki nem lóg ott, senki nem iszik meg egy sört a parkolóban. Ez mindent megváltoztatott.
BH: Ja, akaratlanul is egy eszköz leszel.
TW: Sosem tudod, hogyan használnak majd téged. Lehetsz ajtóütköző, papírnehezék vagy nemzeti himnusz. Nincs előre kijelölt út. Ahogy mi meghalunk, a promóciónak is vége. Majd meglátjuk, hogy menni fog-e magától tovább. Ahogy a dallamok, nem?
BH: Persze pillanatnyi impressziók lesz. Tudod, ha csak fotóink lennének a ‘20-as, ‘30-as vagy a ‘40-es évekről, az csak egy dolog. De, ha már hallhatod a zenéket is…
TW: Igen, néhány tényleg odafigyelnek a zenére és az megragadja a képzeletüket. Csak meghallasz egy számot: “California, Here I Come” és végül úgy döntesz, hogy odaköltözöl. Az emberek így mentek San Franciscóba.
BH: Arról nem volt túl sok dal, hogy Észak-Finnországba költözzünk…
TW: Vagy Needlesbe, meg Lodiba. Nem volt túl jó reklámnak Lodinak a “Stuck in Lodi Again.” Ki a fene akarna abba a városba költözni, amiről valaki azt énekli, hogy “már megint ittragadtam”. Nincs dala minden városnak. Sinatra megpróbált Los Angelesről énekelni. Elég bénán sikerült. Nagyon bénán. A hideg rázott tőle.
BH: Ez még a ‘80-as években volt?
TW: “LA, You’re a Lady.” Ez az egyik ilyen bénaság. Ez a rím, vagy a ritmus a Los Angeles névre.
BH: Szerintem senkinek nem sikerült jó dalt írnia LA-ről.
TW: Talán a rím vagy ritmus miatt.
BH: Na, igen, nem nagyon lehet.
TW: De Chicago vagy St Louis, ezek nagyon jó hangzású nevek. New Orleans. Nagyon sok dal szól New Orleans-ról.
BH: Próbálok visszaemlékezni, de nem tudom, hogy írtam-e valaha is dal valamilyen helyről. Nem, ez nem igaz… Egyet írtam, a Modesto-t.
TW: Ez a város onnan kapta a nevét, hogy az a két faszi, aki a várost alapította, nem akarta, hogy a saját nevüket viselje a hely. Túl szerények voltak (angolul: modest) ehhez, ezért nevezték el Modesto-nak.

(Beck weboldalán a folytatást a jövő hétre ígéri, amint közzéteszi a második részt, elkészítem a fordítást!)