vladimir woodstock

Ti úgy tudjátok, többnyire popslágerekből, hogy az idő gyógyszer, meg mindenre megoldás. Én úgy tudom, hogy az első számú közellenség.

Hogy rögtön az elején a legkonkrétabb magyarázatot adjam erre: mint látjátok, nálam is tágul a tér-idő kontinuum és a Nine Inch Nails-hét egyre tágabb kereteket vesz fel az idősíkon. Ennek két oka is van: az egyik a falióra képében tetszelgő “No. 1 public enemy”, a másik, hogy príma jó, a NIN-hét tematikájába vágó anyagokra bukkantam az online univerzumban és a feldolgozás némi “időt” vesz igénybe. Az ígért NIN-posztok tehát jönni fognak, csak értelmezzétek szabadon a “hét” elnevezést!

A mellékelt fotóval próbálom vizualizálni, mit is jelent nálam az időzavar. A képen én vagyok Dart Vader nagyúr (ki más???), előttem egy nagyon gyors bringán teker az “Idő”, a csomagtartón pedig a feladataim utaznak R2D2 alakjában.

De miért is ennyire fontos az idő? Mert mindenhez, ami ezen a blogon “történik”, idő kell. Idő kellene ahhoz, hogy két hónap után befejezzem azt a könyvet, amiről írni szeretnék nektek. Idő kell ahhoz, hogy legalább a közelébe jussak a következő két könyvnek, amiről írni szeretnék nektek. Idő kell ahhoz, hogy megnézzem azokat a filmeket, amikről írnék nektek… Így pedig, hogy csak üldözzük egymást az Idő nagyúrral, csak címeket mondhatok: Az akarat diadala, The informers, The Horsemen, Karl May-széria (16 rész!!!)…

Azt most megígérem, ha a napi oldalletöltések száma tartósan meghaladja a 200-as szintet, indítok egy PayPal-adományvonalat és ha elegendő pénzt küldtök, csak a posztokkal fogok törődni, más munkát pedig nem vállalok. Addig viszont az olyan beágyazott videók beszélnek helyettem, mint Eddie Izzard nagyszerű jelenete - a Star Wars-os hasonlatnál maradva…

(Végezetül eszembe jutott néhány sor egy Sziámi-dalból, amelyről írásos emlékeim vannak abból az “időből”, amikor ez még nem Sziámi-dal volt…

“Nem az idő múlik el,
csak a dolgok múlnak el,
s mire a csodafegyveremet előveszem,
a gyengék győznek az erőseken”

ps: Az idő relativitása szerintem csak az egzisztencialista filozófia számára jó poén, meg amikor azzal a közhelyszámba menő örök igazsággal hozakodsz elő, hogy “nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” (Hérakleitosz). Szerintem az idő az általunk ismert világ legnagyobb iratmegsemmisítője, semmi más!

Vicces fotókból nyilván minden netpolgár (arkkhhhh - nem hiszem el, hogy ezt leírtam!!!) nyilván naponta kap 2516 darabot. A 2009-es Év fotóját azonban már elkészítették, január 1-jéig emellett már semmi sem rúghat labdába, lehet pihenni…

Teljesen szükségtelen minden magyarázat, a képre kattintva eredeti méretben élvezhetitek.

(A fotót köszönöm Vilinek, akinek ezúton is gratulálok új munkahelyéhez!)

Mint már arról korábban is írtam, nem vagyok egy klasszikus értelemben vett “nájnincsnélszes”, viszont a kedvenc zenekaraim toplistáján nagyon előkelő helyre küzdötte fel magát a társaság. Ezen a héten néhány poszttal ti is közelebb kerülhettek a Nine Inch Nails zenekarhoz. Hmm, zenekar? Bocsánat, a NIN valójában egy ember…

“Mindig attól fostam, hogy nem vagyok elég jó” - állította Trent Reznor egy tavaly augusztusban publikált interjúban. Igaz, az 1989-ben megjelent Pretty Hate Machine-nak (egyik legnagyobb kedvencem) majdnem három év kellett ahhoz, hogy aranylemez legyen, 1993-ban viszont a NIN már Grammy-t kapott a Wish-ért mint a legjobb metál (!) produkció… (Trent szerint a Grammy lószart sem jelent, a kiadóbizniszben érdekelt faszik osztogatják a díjat üzleti vállalkozásaiknak, viszont, amikor Johnny Cash eljátszotta a Hurt-öt, az már olyan katarzis volt, mint amikor az MTV először játszotta a Head Like A Hole-t…) A NIN második teljes értékű lemeze (a Broken csak EP volt), a The Downward Spiral a Billboard 200-as listán rögönt  a második helyen kezdett 1994-ben. Szóval annyira azért mégsem kell beszarni…

A lemezfelvétel idején egyébként Trent Reznor  beköltözött a 10050 Cielo Drive-ba, abba a házba, ahol a Manson-ügyként elhíresült krimináltörténeti esemény is helyet kapott. (A mellékelt képen Roman Polanski az úgynevezett “pig door” mellett ül, ezen az ajtón hatolt be Charles Manson a házba, ahol meggyilkolta a rendező várandós feleségét, Sharon Tate-et.  A “pig door”, vagyis a gyilkos ajtó a mai napig Trent Reznor tulajdonában van, a nyílászárót egyébként a lemezfelvétel során mindvégig a stúdióban tartotta.)

A NIN-lemezekről bővebben majd a hétvégén írok, most ugorjunk vissza a kezdetekhez. Trent nem vacakolt sokat. Már ötévesen nagyot merített az életből: szülei válása után anyai nagyszüleihez került, ők viselték gondját. (Nagymamája halálának komoly szerepe volt abban az önpusztító, drog- és alkoholfüggőséggel terhelt időszakban 1994 és 1999 között, amit későbbi interjúkban mintegy öndefiníciós utazásként aposztrofált.) Trent ötévesen megtette az első lépést a zenei pályán: zongorázni kezdett.

Trent bevallása szerint megrögzött David Bowie-rajongó. Az 1997-es Low című Bowie-lemezt a legkedvesebb albumai között tartja számon, sőt egyszer azt is bevallotta, hogy a The Downward Spiral készítése közben folyamatosan a Low-t hallgatta, onnan merítette a zenei ihlet legjavát. (Érdekes momentum Trent életében, hogy számos komoly NIN-produkció bevallottan különböző zenei élmények hatására született. Valahol olvastam arról is, hogy a legelső NIN-szám, a Down In It a Skinny Puppy zenekar Dig It című dalának másolataként született meg. Nem sokkal később már más zenekarok kezdték másolni a NIN-t: Fred Dusttal, a Limp Bizkit frontemberével például heves vitába keveredett Trent, miután úgy érezte, hogy Dusték Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavoured Water című lemezén az egyik dal szerzője végsősoron ő maga, tekintve, hogy az ominózus szöveg nagy részét NIN-számok szövegeiből ollózta össze a Limp Bizkit.) Trent a zongoratanulmányok után nem vadult el rögtön: még az iskolai évek alatt szorosabb kapcsolatba került a tenorszaxofonnal és a tubával. Főiskolai tanulmányait is zeneszerzés szakon végezte - itt került képbe a komputer mint hangszer -, ám az Allegeheny College-ből rövid úton távozott, hogy minden idejét a zenéléssel tölthesse. Nem sokkal később Clevelandbe költözött, ahol 19 évesen csatlakozott a The Innocent nevű zenei társuláshoz, innen azonban három hónap után lelépett, autodidakta hangmérnök lett, miközben folyamatosan túlórázott a stúdióban és saját szerzeményein dolgozott. 1988-ban főleg a Ministry és a Skinny Puppy zenéjének hatására írta a számait és szerény tervei szerint egy európai kiadónál adott volna ki egy kislemezt. Viszont valamennyi amerikai kiadó, amelyeknek elküldte felvételeit, szerződést ajánlott Trentnek. A TVT-vel kötött szerződést és a Pretty Hate Machine c. NIN-lemez megjelenését követően gyorsan összegrundolt egy zenekart és elkísérte pár turnéra a Skinny Puppyt. Ahogy a TVT-nél megszagolták a NIN-ben rejlő üzleti lehetőségeket, megpróbálták átvenni a kreatív irányítást Trent munkái felett, aki erre azonnal keresni kezdte a szerződésből való menekülés lehetőségeit, a történet végül bírósági tárgyalások végeérhetetlen sorozatába fulladt. Trent nem sokkal később saját kiadót alapított Clevelandben Nothing néven, s már ez a label jegyezte a soron következő NIN-kiadványt, a borító fotói miatt kereskedelmi forgalomba sosem került Broken EP-t is.

Ezt követően Trent Los Angelesbe költözött, ahol elkészült a már említett The Downward Spiral, s ahol elérkezett a multitoxikomán és önkereső időszak az életében. Öt év után a The Fragile-lal tért vissza a NIN. 2002 és 2005 között egy újabb csendes, NIN-telen időszak következett, majd 2005-ben ismét nagyot robbantottak a rock-piacon a With Teeth albummal. Azóta, egészen a mostani világkörüli búcsúturnéig lényegeben folyamatosan dolgozott Trent. Mint már annyian megírták, a Wave Goodbye egy újabb, valószínűleg évekig tartó hallgatást előlegez meg. Trent a turnéról azt mondta, hogy a NIN nem szűnik meg, de a jelen formájában nem is működhet tovább, mert meg fog bolondulni. A művészúr áprilisban eljegyezte Mariqueen Maandiget, a West Indian Girl énekesnőjét, s nyilatkozatai szerint mára beérett a feje lágya, tisztába jött annyira a “dolgokkal”, hogy felelősebb szerepet is vállaljon - szerintem ez nem szól másról, minthogy gyereket terveznek…

(A sorozat folytatásában megismerkedhetünk Mr. Self Destructtal, aztán pedig az elmúlt húsz esztendő lemez- és videotermését vesszük nagyító alá.)

A mai videomelléklet az örök kedvencem, óltájmbeszt NIN-dal, a Head Like A Hole klipje. (A dal az első NIN-lemezről, a Pretty Hate Machine-ről való, bár az album egy másik dalának, a Skinny Puppy-copyként született Down In It-nek a videója is jól ment ‘89-’90-ben, az MTV a slágeresebb, rockosabb Head Like A Hole-t karolta fel…)

Nine Inch Nails: Head Like a Hole (1990) from Nine Inch Nails on Vimeo.

Múlt pénteken emberek haltak meg a színpadon és a nézőtéren is. Trent Reznor és a Nine Inch Nails Budapesttől is elbúcsúzott, nem is akárhogy…

Helyzeti hátrányból indul mindenki, aki a Syma-csarnokba megy szórakozni, ahhoz pedig különleges képességű előadók kellenek, hogy már az első szám elfeledtesse a közönséggel a steril és rideg környezetből, az alulkalkulált pultkapacitásból, a borok hiányából és a sör drágaságából, valamint a visszafogott hangerőből adódó kellemetlenségeket. Számomra, aki még sosem látott egy helyen ennyi “nájnincsnélsz-est” egyszerre, már a csarnokba való belépéskor világossá vált, hogy az átlagos NIN-rajongónak nagyon határozott elképzelései vannak az életről, amelyet vagy a külső megjelenés, vagy az indokolatlanul hangos beszéd és az érdeklődő füleket folyamatosan fürkésző szemek árulnak el a hozzám hasonló, tapasztalatlan NIN-rajongónak. Ilyen zöldfülűek számára a legbiztonságosabb viselkedés egy NIN-koncerten az, ha nagyon gyorsan olyanok társaságát kezdik keresni, akiknek nagyon határozott elképzelésük van az életről. (Ez ugye a koncerteken kívül is így történik általában…) Én persze nem ezt választottam, hanem megtartottam a magányos megfigyelői állásomat, ennek, és egy New York Rangers-pólós rajongótársamtól kapott kölcsön-cigarettának köszönhetően például megtudtam, hogy a Symával szomszédos Szoborparkban a Neoton Familia adott koncertet. A csarnok dohányzásra elkülönített szabadtéri területéről tökéletes rálátás nyílt Csepregi Évára és Neoton Ádámra. Mint ne mondjak, fájt. Nem is kicsit, nagyon! De hát attól lehetünk jófejek, hogy megkülönböztetjük magunkat azoktól, akik nem jófejek.

De, hogy ne csak mellébeszéljek: nagyon határozott elvárásaim voltak a pénteki esti koncerttel kapcsolatban és azt nagyon határozottan állíthatom, hogy Trent Reznorék minden várakozásomat felülteljesítették. Meghökkentő volt, hogy a koncertterem befogadóképességéhez mérten kevesen voltunk: a keverőpultnál lényegében véget ért a tömeg, az “egy négyzetméterre eső rajongszám”-mutató minden átmenetet nélkülözött, az emberek egy nagy masszát képeztek a színpad előtt, a mögöttük megnyíló üres térben pedig csak a folyadékháztartási együtthatót egyensúlyban tartó látogatók mozogtak. A koncerttérben elhelyezett három pult, valamint az onnan közvetlenül megközelíthető mellékhelyiség ugyanis felettébb jó húzásnak bizonyult a szervezők részéről. (Mindenképpen meg kell emlékeznem a hangmérnökről, aki az eseményeket rezzenéstelen arccal bámuló biztonsági erők társaságában a ketrecben félmeztelenül, színpadra kívánkozó mozgással headbangelte végig a koncertet, a zenekar titkos, ám felettébb hasznos tagjaként… Igaz, a hangerőt húzhatta volna kicsit feljebb is, de ez már nyilván nem az ő döntési jogköre volt! És azt csak remélni merem, hogy nem a Neoton-koncert miatt…) A színpad előtti massza azonban kifogástalan hangulatot teremtett, a valódi élményért persze, mint a rock-koncerteken általában, a kemény maghoz közeli pozíciót kellett felvennem. Mert a tömeg ugyanúgy meghalt a zenekarért a “küzdőtéren”, mint ahogy a zenekar is meghalni érkezett a budapesti színpadra. Eddig azt hittem, hogy az Einstürzende Neubauten a világ legszuggesszívabb zenekara (2005, Budapest, Trafó), viszont ebbéli véleményemet ezúttal hivatalosan is felülbírálom és közlöm veletek, hogy ezért a címért mostantól a Nine Inch Nails is versenyben van!

Külön meg kell emlékeznem a gitáros, Robin Finck teljesítményéről. Megjelenése alapján Robin akár Marilyn Mansonnal is nyomhatná a rock ‘n rollt, viszont - ahogy mostanában hallom, hallgatom - ott nem kell tudni ennyire gitározni. (A Manson-kultusz és Trent Reznor egyéb csatlakozási pontjairól még a héten írok nektek…) Egyszerűen nem értem, hogy ilyen színpadi mozgás és verejtkezés mellett az egyszerre három-négy frizurát viselő Finck hogyan lehet annyira pontos, tévedhetetlen, hatékony és lényegretörő, mint az a bizonyos, az előző posztban már említett esztergagép. (Mr. Finck mellett természetesen mindenki más is ötcsillagos eredményt ért el az értékelésben: a dobos pont annyira “pontos, mint egy gondos orvos, aljas és ambíciózus”, a basszusgitáros pedig csak annyira alázatos a zene és a zenekar irányában, amennyire csak a basszusgitárosok tudnak lenni egy jó zenekarban!)

A NIN nem az a fajta szarozós zenekar, amelyik hosszú átkötő szövegekkel, önéltető teátrális fogásokkal tölti ki azt a két órát, amivel most Budapestet ajándékozták meg pénteken. Nettó tömény műsort nyomtak le, amelyben valamennyi “fontos” dal helyet kapott az elmúlt húsz évből. Már-már aggódni kezdtem és egy picit egyetérteni a toilette-en zajló beszélgetésekkel, ahol külföldi rajongók a régi legendás számokat hiányolták. (Ez a beszélgetés azon kevés pihenők egyike során zajlott, amikor a zenekar előhúzott egy-egy lassabb opuszt, hogy ők is meg mi is, vegyünk egy kis levegőt, mert a légzési elégtelenség határán nem esik úgy a zúzás nekik se és nekünk se… Mire visszaértünk a hangfalak mellé, teljesült a wc-n elrebegett kívánság.) Örök nagy kedvencem, a Head Like A Hole elhelyezése a repertoárban bizonyította azt, amit a koncert alatt végig sejtettem: dramaturgiai elvek mentén is felettébb indokolt módon kerültek terítékre a dalok. Engem örökre megvett a zenekar azzal, hogy a végére hagyta a legfinomabb falatot (az óvoda óta én is így osztom be az ételeket). Már épp elindultam volna a Head Like A Hole után, viszont még egy stílusosan búcsúzkodós-érzelmes lassú dalban a zenekar minden eddigi feltétlen szeretetet megköszönt Budapestnek, s egyben meg is mentett attól a csalódástól, hogy a közönség előtt Trent Reznor érzelgős elköszönésbe és magyarázkodásba kezdjen! A Hurt, amit maga Johnny Cash is eljátszott nem sokkal a halála előtt, korábbi NIN-koncerteken pedig már David Bowie is énekelt a zenekarral, ha éppen ráért) feltette a pontot az i-re. A dramaturgiára fogékony rajongók - ők voltak többségben - azonnal tudták, hogy indulni kell az éjszakába és magukkal vinni egy nagyszerű zenei élményt, lehajtott fejjel, búcsúkönnyekkel…

A koncertek már nem nagyon tudnak felizgatni. Volt már annyi, hogy az még a következő életemre is elég lenne. Volt már nagyon kicsi, nagyon nagy, nagyon jó meg nagyon rossz is. Viszont, amit a Nine Inch Nails ma esti pesti műsora ígér, olyan még nem volt.

Zenei mindenevőként meglehetősen nehéz hónapokkal, hetekkel előre eldöntenem, hogy egy-egy koncert időpontjában majd lesz-e éppen kedvem az adott zenét, előadót hallgatni. (Előfordul olyan is, hogy előre megvásárolt jegy vagy éppen ajándékjegy birtokában inkább otthon maradtam pillanatnyi hangulati megfontolásból.) Idén tavasszal viszont, amikor elkezdtem NIN-t hallgatni, azonnal tudtam, hogy a lehető legkorábban el kell mennem a lakóhelyemhez legközelebb eső koncertre. Szerencsémre másfél héttel később kiderült, hogy a NIN utolsó turnéjának lesz egy budapesti állomása is. Azt majd részletesen megtudhatjátok a már beígért - és hamarosan olvasható - NIN-sorozatból, hogy miért és mekkorát ütött nálam Trent Reznor munkássága. Merthogy a Nine Inch Nails nem más mint Trent Reznor - erre egy matematikai képletet is készítettem, de ezt majd meglátjátok jövő héten.

Most röviden csak annyit, hogy a NIN-dalok felépítése a poposabb műfajok dalszerkezetét követi, viszont a hangzás - nem véletlenül nevezik ezt ipari rocknak - egy esztergagép precizitásának megfelelően agresszív és lágy: mikor melyik kell. Titkos lelki folyamataimra pedig hasonlóan hat a NIN: leszedi a szart meg a felesleget a nyers lényegről és - marad, ami marad utána - az már egyszerű és kemény, mint az acél.

A ma esti bulitól hasonló terápiás hatást várok, a NIN pedig nyilván jó kedvében is lesz, hogy ezt biztosítsa: Trent tavasszal eljegyezte élete párját, a zenekar jelenleg élvezi a búcsúturné európai sikereit és - a magyar ember szenvedélyességét ismerve - a közönség mindent megtesz majd azért, hogy beindítsa a színpadi energiák szabad áramlását.

Beágyazok gyorsan egy zeneszám-csemegét a With Teeth albumról, érzékeltetendő a NIN-színpadon várható eseményeket…

ps: Tegnap este életem társa a maga kedves bájos, humoros modorában tréfát űzött a ma esti rajongásomból. Sajnos a kezem ügyében lévő, mozgókép-rögzítésre használatos eszközeim memóriakártyái tele voltak, így nem láthatjátok Nikit afelett érzett örömében, hogy én ma jól fogom magam érezni. És persze afelett érzett bánatában, hogy a gyermekáldás örömeivel járó családi bonyodalmak ma este (is) egyedül rámaradnak.

Két megdönthetetlen érvem is van arra, hogy miért nem jó Nick Cave-nek lenni, igaz, az egyik - a Birthday Party-s időszakhoz köthető hajviselete - már elmúlt. A másik a bajusz.

Minden más viszont, amit Nick Cave valaha csinált - énekelt, írt, látott, érzett - a lehető legsárgább irigységgel tölt el. Ő már - velem ellentétben - megírt egy filmet. (Sajnos az egyik főszereplő látványától elönti az agyamat a vér, ezért végignézni még nem tudtam. A filmzene viszont elegendő kárpótlásnak bizonyult…) Nick Cave-nek például - velem ellentétben - már van befejezett regénye. És mint az mindjárt kiderül: nem is egy…

A mai videómellékletben a művészúr szeptember elején megjelenő új könyve, a The death of Bunny Munro harmadik fejezetéből olvas fel egy részletet. (Már azt is lehet tudni, hogy a Cartaphilusnál jön majd ki a magyar fordítás.) A leleményesebb felhasználók további részleteket is találhatnak az internet végtelen kincsesládájában. Étvágygerjesztőnek kaptok egy linket a könyv hivatalos weboldalához.

Link:
The death of Bunny Munroe

Már többször közel álltam ahhoz, hogy egy-egy szolgálati közlemény keretében adok rövid helyzetjelentést a blog körül uralkodó állapotokról, de a kulisszatitkok mégis rejtve maradtak. Most azonban megérett az idő egy rövid kitekintésre…

A legfontosabb tudnivalók közül is a legfontosabbal kezdem: pénteken budapesti állomásához érkezik a Nine Inch Nails (NIN) zenekar búcsúturnéja. (Trent Reznor több nyilatkozatában is világossá tette, hogy a NIN jelen formájában a Wave goodbye nevű turné végeztével meghatározatlan időre visszavonul. Új dalok lesznek, Trent dolgozni fog, de arra már senki ne vegyen mérget, hogy ez a közeli jövőben történik majd. Mindezt egész egyszerűen Trent azzal indokolta, hogy ha így mennek tovább a dolgok, akkor meg fog bolondulni.) További érvágást jelent a rajongók számára az is, hogy néhány nappal ezelőtt Trent bejelentette, hogy otthagyja a Twittert. A NIN marketingjének oroszlánrészét mindeddig Mr Reznor csicsergése adta: a zenekar turnéjával kapcsolatos legfontosabb információkat is a Twitteren tette közzé. (Az európai körút megkezdésének másnapján például közölte, hogy haza akar menni Amerikába, de pár héttel később az is kiderült, hogy a lengyel közönség minden idők legnagyobb energiáit adta le a színpad irányába…)

A pénteki koncert apropóján szerettem volna ezen a héten tematikus posztokat közzétenni a NIN történetéről, munkásságáról, kulisszatitkairól, azonban a pénzkereső ösztön olyannyira rátelepült az időbeosztásomra, hogy erre leghamarabb a jövő héten lesz energiám. (A tervek szerint a már elkészült első poszt csak a második lesz, hétfőn pedig megkapjátok az élménybeszámolót a pénteki koncertről. Ha nem bírok magammal, akkor már szombat hajnalban…)

Aztán: a napokban egyik éjjel nem tudtam aludni és végignéztem egy felettébb unalmas, a bulvár-felszínt karcolgató “dokumentum” filmet a szabadkőművesekről. A produkciónak egyetlen új - a számomra meghökkentő - közlendője volt: Steve Wozniak is szabadkőműves. Ezzel az információval sokáig nem tudtam mit kezdeni, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy megrendelem Wozniak úr önéletrajzi kötetét, plusz csinálok egy kis “research”-öt és az oldalon még bővebben foglalkozunk ezzel a parafrázissal.

Aztán: tegnap akartam írni arról is, hogy Amanda (Fucking) Palmer megijedt, hogy terhes és szeretné is, de most még nem. Persze nagy szerencsémre tegnap este elaludtam vacsora közben a tévé előtt, mert közben az elmaradt poszt vitorlájából kifogta a szelet, hogy Amanda ma reggel közölte: megjött neki… Viszont Dresden Dolls és Amanda Palmer tematikus hetet biztosan rendezni fogok - egyelőre gyermekáldás nélkül.

Ezen kívül, mert tudom, hogy vannak olyan olvasók, akik csak az interjúk miatt járnak ide, kötelességem közölni: interjúkat fogok csinálni és publikálni, de most mindenkinél nyár van, csak nálam nem. (Bár múlt péntekre azt terveztem, hogy akár két emberrel is leülök beszélgetni, hogy behozzam a “lemaradást”, végül az összes megkeresés azzal végződött, hogy “jó nyaralást, majd beszélünk…”) Jelenleg hat interjú van egyeztetés alatt és legalább ennyien tettek határozott ígéretet arra, hogy leülünk beszélgetni, viszont az én rengeteg fizetős elfoglaltságom és az ő pihenésük olyan keresztmetszetet adott, hogy én nem tudok nektek semmit sem ígérni. A karrierem - több munkahelyemen is - újabb lépcsőfokhoz ért ezen a héten, ennek ellenére azt tervezem, hogy ősztől rendszeresek lesznek az interjúk és titkos terveim szerint már idén télen kéthetente találhattok majd beszélgetést egy-egy celebritással vagy érdekes, de a nagy nyilvánosság előtt mindeddig ismeretlen emberrel az interjú rovatban. Ha szeretnétek, a nevekről hosszas unszolásra (de csakis!) kommentben majd nyilatkozom. (Na jó, egy név: Darvas Bencét bekapcsolt diktafonnal várom haza New Yorkból. Jövő héten…)

Nagyjából ennyi, ami rátok tartozik egyelőre. Azon pedig még gondolkodom, hogy ismerőseim javaslatára személyessé, személyesebbé tegyem-e a blogot. Ez ugyebár már olyan szintű napi elfoglaltságot követelne, amelyet most még nem tudok garantálni (vidéki nyaralóra gyűjtök…), de erősen gondolkodom ezen is. Persze, lehet azon vitatkozni, hogy a vladimirwoodstock.hu úgy is első vonalas kultúrblog marad-e majd vagy csak egy szar lesz továbbra is. Mindenesetre nyitott vagyok, majd beledöglök, annyira…

Isten veletek holnapig, amikor megint kifutkosom (biciklizem) a belem, hogy legyen valami az újságban, meg a pr-eseknek is olvasnivaló, de erről másutt olvashattok…

ps: Néhány hete a Vasárnapi Gyerekek koncertjén találkoztam egy régi, a szívemnek különösen kedves pajtásommal, akinek nagy-nagy szerelmi bánat nehezítette az életét. A Haiku oldalon máris beszámolok a véleményemről, kattintsatok oda!

ps2: A rengeteg törzshelyem közül a legkedvesebbikben üldögélek éppen és élvezem azt az egy órát, amíg csak pénz költök (Heineken) és semmit sem keresek… Az előbb egy nagyszerű dal szólt a Juventuson a sok szar között, keresek rá egy linket a Youtube-on, hogy élvezzetek ti is! Legalább egy órát…

Íme, megjelent Beck Hansen és Tom Waits beszélgetésének második része. A végére az is kiderül, hogy Tom Waits lát olyan dolgokat, amiket mások nem…

BH: Te mikor költöztél el Los Angelesből?
TW: Ó, istenem, már húsz éve. Rég nem jártam ott. Az apám a Belmont suliban tanított. A Union Avenue-n laktunk.
BH: Az a McArthur Parknál van. A Pico Union?
TW: Igen, Temple és Beverly Hills között. Vagy hét templom van abban az utcában. Parádés.
BH: Milyen volt akkor a környék.
TW: Hát elég vegyes. Latin- és közép-amerikaiak, koreaiak meg…
BH: Igen én is a Union közelében születtem, csak pár háztömbnyire onnan. Burlingtonban a 8. és a 9. utcához közel.
TW: Igen, emlékszem a Burlingtonra. De te még mindig ott laksz. Biztos nagy hatással van rád. Hatalmas energiák vannak ott. Olyan, mint egy áramfejlesztő. És folyamatosan be van kapcsolva. Ha elköltözöl mondjuk egy kisvárosba, úgy érzed magad, mintha ott nem is lenne áram. És visszagondolsz a városra. Régen sokszor visszajártam LA-be, csak hogy feltöltődjek, de már egy ideje nem nagyon… Nagyon izgalmas nekem most odamenni, csak mert annyira él az egész. Ha kinézel a kocsidból, mindenhol szavakat látsz. Mindig és minden irányban. Hirdetések mindenütt. Bárhova nézel, csak azt látod: “Ezt vedd meg!”
BH: Igen, de most már inkább képernyőkön mennek ezek. Nem tudom ilyet láttál-e már? A hirdetőfalak is tévén mennek.
TW: Ezt még nem láttam.
BH: Igen. Felnézel, látsz egy hirdetést, aztán három másodperc múlva már egy másik reklám megy. Ahogy végiggurulsz az utakon, a hirdetések folyamatosan változnak.
TW: Na ebből kimaradtam.
BH: Igen, csak az utóbbi egy-két évben kezdődött. Kíváncsi volnék, ha most visszajönnél oda, mennyire lenne drámai a változás. Vagy ugyanannak a jó öreg városnak látszana-e.
TW: Bizonyos szempontból biztos. Mert egy csomó ismerőssel találkozhatsz. Ez legalább száz bögre kávét jelentene. A tájékozódási pontokat keresve pedig azt veszed észre: “hé, ez egy borbély volt, előtte meg presszó, azelőtt meg egy bank”. Mindenre emlékszel, hogyan volt régen.
BH: Megkaptam nemrég Ed Ruscha könyvét, amit a ‘60-as években kezdett el: végigfotózta a Hollywood Boulevard-t és néhány éve megint készített ott fényképeket. Aztán a képeket egymás mellé tette.
TW: Melyik utcákról?
BH: Csak a Hollywood Boulevard-ról. Ha jól emlékszem a Silver Lake-től egészen a Beverly Hillsig.
TW: Tudtad, hogy a Western Avenue az egyik leghosszabb utca a világon?
BH: Mindig hallok erről. Akartam csinálni egy túrát az egyik végétől a másikig, csak hogy lássam mi van a túloldalon.
TW: Igen, én ezt sosem csináltam meg, de láttam képeket a Western Avenue-ról, amikor még csak egy koszos kis utca volt. Úgy nézett ki, mint az utcák a western-filmekben. Lovakkal, karámmal, kocsmával. Egy faszi egy fából ácsolt verandán álldogált.
BH: Nekem is vannak ilyen könyveim fotókkal. Nincsenek fák. Vagy csak épp egy pár. Minden ledózerolva. Csak por mindenütt.
TW: Igen, csupa por. És iszonyatosan feltölt az ottlét, már a számötleteket miatt is. Ahogy ott autózol, téged is inspirál ez a környezet, nem?
BH: Dehogynem. Szerintem LA-nek mindig is volt egy műanyag érzése. De emögött mindig volt valami. Néha azon kapom magam, hogy arról írok számot, hogy hova vezet ez az egész? Dalokat arról, hogy minden egy elcseszett mediterrán stukkó-kereskedés lesz.
TW: Igen és elképesztő, hogy mi mindannyian felelősök vagyunk azért, hogy így alakult. Az egész város olyan, mintha egy népdalban lenne. Mint a köztereken. Valamelyik épületben benne van a kezed nyoma. Nem csak egy faszi építette az egészet. Én ezt láttam benne, hogy együtt működünk. Még a te házadban is, vagyok azokban a dolgokban, amiket a házadon csinálsz, valaki lakni fog benne és ezért csinálod az egészet. És majd utánuk is lakni fog ott valaki. Zavarni szokott, hogy azt a rengeteg embert, akiket nap mint nap látsz, többé nem látod újra. Csak idegenek vannak körülöttünk. Millió és millió ember naponta és mind olyanok, mint a halak. Ők a statiszták abban a filmben, aminek te vagy a főszereplője, de te is csak egy statiszta vagy az ő mozijukban. Ez elég furcsa. És ettől a városban nem is tudsz szabadulni, annyi ember van, te meg átverekeded magad rajtuk. Olyan vagy mint egy kis sperma, amelyik csapkod az ostorával, csak hogy átjuss a városon.
BH: És önkényesen ismersz meg embereket, kerülsz ilyen-olyan helyzetekbe mindenféle emberrel. Rengeteg ajtó van, amit fel kellene nyitnod.
TW: Aztán kisétálsz, bemész egy másik ajtón és egy új életet kezdesz hat háztömbbel arrébb.
BH: Te tudnád ezt megint csinálni? Nemrég Japánban voltam, ott beszkennelik a szemed, amikor belépsz az országba. Olyan gépük is van, ami ujjlenyomatot vesz tőled.
TW: A reptéren, mi?
BH: Igen, amikor átmész a vámon.
TW: A szemedet? Ó, ember…
BH: Igen, a szemgolyódat!
TW: Japán a 700 dolláros narancs hazája.
BH: De az a legjobb narancs, amit valaha kóstoltál. Egy istenközeli narancs-élmény. (Nevet)
TW: Gondolom. Ha szobát akarsz kivenni… Két személyre: neked és a narancsodnak, gondolom. (Nevet) A fákról leszedik az összes virágot, kivéve egyet és - azt hiszem - abból lesz a narancs. Minden tápanyag egy narancsnak jut. És szögletes görögdinnyéjük is van, tudtad? Egy fa dobozban nevelik, aztán levágják róla a fát és kész a szögletes gyümölcs. Úgy szeletelik, mint a kenyeret és hatalmas raktárakban tartják őket.
BH: Te többször is jártál Japánban, ugye?
TW: Már régóta nem voltam ott. Emlékszem egyszer egy automatából vettem alsógatyát. Nagyon izgalmas volt.
BH: Aztán olyan neveket adnak az autóiknak, mint a Toyota President vagy Nissan Cedric.
TW: Ó, de szeretem ezeket.
BH: Nem tudom, hogy amikor ott jártál, akkor is volt-e minden taxiban kis zsúrterítő. Itt ez az ipar már 70-80 éve bedőlt, de ott még mindig nagyon megy.
TW: Hova lett az a sok csipketerítő? Innen már rég eltűntek.
BH: Japánban vannak. És a taxiajtók maguktól nyílnak ki.
TW: Viccelsz! Rájöttem, hogy Mexikóban, ahol a Chevrolet a legrosszabb eladásokat hozta, az a Nova miatt volt. Spanyolul a Nova azt jelenti, hogy nem megy. Úgyhogy senki nem is vette meg. Senki sem akar olyan kocsit, ami nem megy.
BH: De arra is gondoltam, hogy talán lehetett volna egy fordított pszichológiája, amit kijátszhatnak, nem? Hogy más kocsineveket használnának, mint mondjuk a Dodge Apocalypse vagy a…
TW: A Sleep Walker (Alvajáró). A Viking vagy a Zipper (Cipzár). Nem is tudom. Ja, igen, a Dodge Neon. Nem tudnám vezetni a Neont.
BH: Vagy az Aspire (Próbálkozás), az Aspire is ilyen. Nem nagyon érhetsz oda… De próbálkozol. (Nevet)
TW: Az Aspire! Igen. Ez jobb, mint a No Va.
BH: Amikor meglett a jogsim, vettem egy használt kocsit egy hirdetés alapján, amit a Recyclerben találtam. (A lapban csak régi kocsikat hirdetnek - a szerk.) Senkinek sem kellett, talán mert ez még a ‘80-as évek elején volt. 200-250 dollárért vehettél egy 30-40 éves kocsit.
TW: Az még mindig új. Nem is azt mondják, hogy “használtan”, hanem azt, hogy a “korábbi tulajdonostól”. Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ilyen autót az út szélén, nyitott motorháztetővel és az alatta bütykölő sofőrrel. Ilyeneket már nem látsz. Régen nagyon gyakori volt. Mert a kaszni mögött nyilván egy roncs van. Most pedig már számítógépek. Az emberek azt sem tudják mit kell csinálni, ha leáll a kocsijuk.
BH: Egyszer, mikor kocsit vettem, azt sem tudtam, hogy az aksi a sofőrülés alatt van. Bevittem olajcserére. Amikor visszamentem, hát a szerelőnek le volt égve a nadrágja. Az ülésben a fém hozzáért az aksihoz és az egész begyulladt.
TW: Leégett a gatyája?
BH: Igen. Pedig egy nagyon menő szerelő volt Németországban. De miután átjött Amerikába, nem volt jó ugyanaz a tudás és egy salvadori gumikereskedőnél kezdett dolgozni. Pedig zseniális szerelő volt. Egyszer elmentem hozzá, mondtam, hogy csak 15 dolcsim van, a kocsi meg teljes tropa. Összebarátkoztunk, úgyhogy mondta, megnézi mit tehet. Később visszamentem, fogott egy darab drótot meg egy gyufát és összerakta. Még legalább egy jó hónapig futott így a kocsi. De amikor leégett a nadrágja, vége volt, már nem vállalta tovább. Jaws-nak hívtam a kocsit (mint a Cápa film címe - vw.), mert az elejét annyira összetörtem, hogy a motortetőt nem lehetett rendesen lecsukni. Elég nagy kocsi volt, az egész úgy nézett ki, mint egy cápa. Aztán még fogakat is festettem rá.
TW: Döbbenet… egyébként Einstein is ezt mondta: ha van valami hiba és nem tudod kijavítani, akkor használd. Ha mindig elégeted a palacsintát, akkor add el. “Égett palacsinta - csak 99 cent.” Azok az emberek, akik egy dróttal megjavítanak bármit, már rég eltűntek. Szerintem a legtöbb dolgot egy dróttal meg lehet javítani, csak erre mindig emlékeztetni kell az embert. Kivéve talán, ha leöntöd üdítővel a számítógéped, akkor nem hiszem, hogy ez működne. Vagy ha kólát locsolsz a tévédre, akkor sem működik a drót. Viszont máris van egy dohányzóasztalod.
BH: Van egy fotós, Chris Jordan, akivel csináltam egy klipet. Ő szeméttelepeket fényképez. Az egyik telepen csak abroncsszelepek vannak, másutt csak műanyag palackok, van, ahol pedig csak mobiltelefonok. Valahogy azt találta ki, hogy csinál ilyen képeket, majd átmásolja ezeket azokra, ahol látszanak a pontos számok, hogy ezekből a tárgyakból naponta hányat dobnak ki az emberek. Gyönyörű képek. Gigantikusak. Ha kicsit hátrébb állsz, nem is tudod eldönteni, hogy pontosan mit látsz, elég absztrakt. De ha közelebb lépsz, már kivehetők a részletek. Nem emlékszem a pontos számokra. Percenként 350 ezer vizespalackot dobunk el. Persze, csak Amerikában. A másik megdöbbentő adat az volt, hogy naponta 400 ezer mobilt dobunk a szemétbe.
TW: De azt tudod, hogy most már a világűrt is teleszemeteljük. Már azt tervezik, hogy összes szemetet kilövik az űrbe. Már valami szerződést is írtak erről. Hogy bizonyos anyagokat oda hajítanak ki. Meg kell ígérned, annak érdekében, hogy megszabadulj a szemetedtől, hogy felrakod egy rakétára és kilövöd az űrbe.
BH: De az űrbe szemetelés nem kerül többe, mint amennyibe eredetileg került volna? Úgy értem, hogy helyet kell bérelned azon a rakétán a dolgaidnak, amiket korábban megvettél. Majdnem annyiért, amennyibe egy mikrosütő kerül.
TW: Az is az űrhajón lesz…
BH: Űrtárolási díj… De, egyébként, te mióta is fotózol?
TW: Ó, csak pár éve. Némelyik tényleg elég vad. Nem hiszem igazán, hogy rajtam kívül bárkit is annyira érdekelne. Elég bizarr alakokat használok. (Pl az olajfoltok a földön.) Nem hiszem, hogy nagy durranás lenne. “Nézd, szívem… Nézd, ott van Jackie Gleason, és a fejéből egy ló ugrik ki. Úgy néz ki, mint egy madár, amelyik a saját állát rágja. Aztán van egy teve, látod a tevét? Mintha épp eltűnne egy tócsában és a helyén egy szökőkút fakadna, miközben Richard Benjamin röhög a markába.” Olyan dolgokat látok, amiket senki más. De szerintem ez csak egy otthoni hobbiként működik. A saját különleges szórakoz(tat)ásomra.
BH: Én mindenesetre köszönöm a munkád. Jó indok volt arra, hogy felhívjalak és feltartsalak egy rövid időre.
TW: Egyszer élünk, jó ez így. De szívesen folytatom ezt még. Nagyon érdekes volt. Legközelebb készítek jegyzeteket is. Tudod, hogy a yo-yo egy fülöp-szigeteki fegyver a 16. századból? 4 font volt a tömege, egy kábé húsz láb hosszú zsinóron és Amerikába csak 1929-ben jött be.
BH: Kíváncsi vagyok, hogy 2029-ben mi jön be a 14. századból… Talán már szárnyaink is lehetnek majd.

A napokban Beck egy új ‘fícsörrel’ gazdagította weboldalát: a sztár sztárokkal beszélget. Az írásos sorozat első epizódjának első részében Tom Waitsszel beszélgetett Beck Hansen. Az alábbiakban a magyar nyelvű változatot olvashatjátok.

Tom Waits: Hogy vagy?
Beck Hansen: Jól, kösz jól.
TW: Csak pörgünk, mi?
BH: Ja, eléggé. Tényleg, meg akartalak kérdezni Los Angelesről. Ott nőttél fel, ugyebár…
TW: Igen. Whittier, La Habra, Downey, ilyen környékeken. Na igen, meg a Los Lobos, ők is Whittierből jöttek. És Nixon is. Emlékszem a Nixon-piacra. A családjának saját piaca volt.
BH: Tényleg? Pedig én azt hittem, hogy közép-nyugatról jött.
TW: Nem, Kaliforniából és minden évben körbejárt az Oscar Meyer bécsivirslis kocsival, ami egy hatalmas, hotdog alakú kocsi volt. Egy törpe vezette, a kocsiból pedig ordított a zene: “I wish I was an Oscar Meyer wiener.” Elég sokan meg is nézték. Jó műsor volt egy bevásárlóközponthoz képest.
BH: De a kocsi még mindig fut. Időnként még szoktam látni.
TW: Te láttad az Oscar Meyer virslis kocsit?
BH: Parkolni legalábbis.
TW: Kicsi, ötcentis sípok voltak rajta, amik csak három hangot tudtak játszani. (Nevet.) Az igazi tudomány Whittierben.
BH: Én a McArthur park környékén születtem.
TW: Emlékszel arra, amikor lecsapolták a parkban a tavat?
BH: Ó, persze…
TW: Egy csomó cuccot találtak a helyén: kocsikat, emberi csontokat, fegyvereket.
BH: Kiállítást kellett volna csinálni belőlük.
TW: Nem tudom, hogy miért nem csináltak. Régen azt hittem, csak ezért eresztették le a tavat.
BH: Azt mesélik, hogy amikor lecsapolták, az Echo Park tóban találtak egy amatőr tengeralattjárót is.
TW: Istenem…
BH: Nem tudom, hogy tényleg így volt-e.
TW: De úgy érted, hogy teljesen házi készítésű tengeralattjárót?
BH: Igen, gondolom ez régebben volt, mint ahogy elindult a “Hogyan készítsünk tengeralattjárót” magazin. Ilyen szubkultúra még mindig létezik?
TW: Az a “Keleti kölykök” magazin volt.
BH: Egy csomó verzió kering erről a városban.
TW: Ami már inkább nemzetközi. Autózz egy kicsit és máris Oroszországban találod magad. Aztán Indonézia, a Fülöp-szigetek, Közép-Amerika. Elég kemény utazás…
BH: Egy káprázat ez a város. Ha megnézel pár képet arról, milyen volt itt a vidék pár száz éve, csak gazt, meg sivatagot találsz. A városnak nem is igazán kéne itt lennie. Lenyűgöző, hogyan képzelhettek el itt egy várost. Szerintem néhány ingatlanos találta csak ki. Nem egy olyan hely, mint amibe csak úgy belebotlottak az emberek, kipróbálták, hogy iható-e a víz és elhatározták, hogy csinálnak egy várost. Elkezdtem ilyen képeket keresni… Beverly Hillst eredetileg Marokkó-csomópont hívták. Ha megtartják ezt a nevet, most egy egészen más hely lenne. Kíváncsi vagyok te emlékszel-e ilyenekre. Nekem úgy tűnik, hogy ez a város nagyon sokszor cserélte a bőrét.
TW: Hát, egy időben a kocsik mindent elárasztottak. Emlékszem, volt egy vörös csík San Bernardinótól egészen az ócenáig: egy vörös bérautóval 35 centért végigutazhattad az egészet.
BH: Igen, hallottam, egy húszperces út volt.
TW: És az egyik ilyen kocsiszínben van a Epitaph kiadó a Sunsetnél és a Silver Lake-nél. Emlékszel a Continental Clubra a Silver Lake-nél? Az meg leégett.
BH: Igen erre emlékszem.
TW: Egy villám volt.
BH: Tényleg, egy villám…
TW: Igen, valami villámszerű.
BH: Egy jótékonysági koncerten játszottam és háromnegyed órán belül színpadra kellett volna menni. Tiszta, kék volt az ég, és a semmiből lecsapott egy villám. Nem tudom erről hallottál-e. Úgy tizenkét éve volt.
TW: Nem csapott beléd?
BH: Nem, dehogy. Én odabent voltam. De valakit a nézők közül eltalált. Hallottam a balesetet, kinéztem és mindenki sikoltozott.
TW: Elvesztetted a közönséged.
BH: Igen, törölték az egész műsort.
TW: Ezért utáltam mindig a szabadtéri koncerteket.
BH: Tényleg? Nekem több koncertemet is törölték már természeti csapások miatt. Egyszer Mexikóban léptünk volna fel és valamilyen hurrikán jött. Kitört a káosz. Egyszer meg Japánban. A Fuji hegyen játszottam volna, de jött a tájfun.
TW: Tájfun. Ejha. Én nem játszottam túl sokat szabadtéren. Egyszer játszottam Japánban egy elhagyott templomban. A tetőt letépte a vihar. Azt gondolták, hogy király hely lehet koncertekre, viszont mínusz egy fok volt. Emlékszem, a szaxofonosom meggyújtott egy fáklyát és azon melegítette a hangszert a koncert előtt. Szkafanderekbe öltöztek az emberek. Baromi hideg volt odakint. Elég kemény a természettel versenyezni. Sokkal jobb egy színházban. Valószínűleg régimódi és fafejű vagyok.
BH: Mindig kíváncsi voltam, hogy kezdtek el fesztiválokat szervezni. Az ‘50-es években készült képeken, amikor a régi rock ‘n’ roll-fejek a vidámparkokban játszottak…
TW: Így kezdődtek a szupermarketek.
BH: Ja, pontosan.
TW: Pár óra alatt dobták össze hulladékfából a színpadokat.
BH: Kíváncsi vagyok hogy szóltak ezek?
TW: A bőgősöm, Larry Taylor turnézott Jerry Lee Lewiszal az ‘50-es években. Végigutazták az Államokat egy Cadillacben, minden cuccuk a csomagtartóban volt. Az erősítők, a gitár… a hangszórójuk, amivel a tornacsarnokokban játszottak, alig volt nagyobb, mint egy enciklopédia. Mégis nagyon komoly lelkesedést és energiákat hoztak elő az előadásokkal, az emberek eldobták az agyukat. De nem a hangerő miatt. Ott volt az a megszállott faszi is a zongorán, lógó hajjal. Meg a zongora mikrofonja is… Egy zsebkendőbe csomagolt hegedű-pickup volt egy elemre kötve. Más volt az elvárás.
BH: De emiatt máshogy kellett játszanod. Csináltunk ilyeneket pár éve, amikor délen turnéztunk. A műsor után találtunk egy bárt és kis gyakorlóerősítőkön játszottunk. A kocsmában talán egy végfok volt két hangszóróval. Meg sokszor énekeltünk gitárerősítőn. Emlékszem, egyszer El Pasóban voltunk. Volt egy szabadnapunk, járkáltunk a városban és találtunk egy kávéházat. Semmilyen felszerelésük nem volt. Nálunk meg csak egy pár darab, ilyen 15 wattos gyakorlóerősítő volt. Azt hiszem a gitárosom talált valami helyet az utcában, ahol adtak nekünk kölcsön ilyen cuccokat. Amikor elkezdtünk játszani, vagy százan próbáltak bejönni az utcáról a kávézóba, ahol még színpad sem volt, semmit nem lehetett hallani az egészből. Szóval az egész buli csak annyi volt, amilyen érzést le tudtunk ott adni.
TW: Az embereknek csöndben kellett volna lenniük, hogy halljanak titeket. Ez egy alapvető emberi dolog, nem?
BH: Van valami abban a kényelmetlenségben, ha nincs semmilyen cuccod és nem tudod hozni azt a hangerőt, amit megszoktál. Szinte mindennek híján ugyanazt kell nyújtanod. És az emberek meg özönlöttek befelé. Úgy öt centire volt a tömeg az arcunktól. Ez egy másik világ. Egyenesen az emberek fejébe énekelsz, ami egy másik érdekes dolog. (Nevet.)
TW: Fel kell ehhez nőnöd egy kicsit. A Roxyban játszottam egyszer Jimmy Witherspoonnal, már nagyon régen és valaki szétverte a szemközti telefonfülkét szombat este. Az egész környéken elment az áram, nagyjából öt perccel a műsor előtt. Teljes sötétség volt mindenütt, az emberek gyertyákat gyújtottak. Jimmy Witherspoon pedig egy pokolian jó koncertet játszott, persze óriási, hatalmas hangja volt hozzá. A kisujjában volt az egész. A hideg futkosott a hátamon. Szinte kinyírt. Talán egy kicsit le kell venned magadból, hogy meglásd: az eredeti és alapvető építőkövek még egyben vannak. Benézel alájuk és látod, hogy a közönség még mindig ott van és nem esett szét az épület. (Nevet) De hát, egy sima mikrofonnal és egy wah-wah pedállal is elég sok mindent lehet művelni. De még előtte megváltoztatod a hangot és feltekered a hangerőt. Azt hiszem, nagyon lusták vagyunk játszani azzal a sok játékkal, ami elérhető lenne.
BH: Talán jót tesz az, hogy olyan helyzetekben játszol, amikor nincs felszerelésed, akkor nem kellenek ezek a mankók sem. De szerintem már nagyon is ráálltunk arra, hogy halljuk azt a hangerőt és hogy kiváltsuk azt a hatást. Van valami kényelmetlen abban, ha csak úgy hallasz valakit egy szobában énekelni.
TW: Szerintem ez olyan, mint amikor otthon főzöl vacsorát. Kipakolod a tálat az asztalra, dobsz mellé egy villát meg egy szalvétát. (Nevet) Pont ahogy kell. Nem vagyok benne biztos, hogy ez nem csak kozmetika-e. Szerintem azt rögtön tudod, ha valami csak kozmetika és nincs meg a szervezeti egység. Szerintem ezt ösztönösen tudjuk. Honnan jön ez a “legjobb” mánia? Ez csak az embernél van? Ez csak Amerikában van így? Vagy az egész világon? Mindenki a legjobb szemorvost akarja, a legjobb bébiszittert, a legjobb járművet, a legjobb műkezet vagy a legjobb kalapot. Ott vannak viszont a legrosszabbak is ezek közül, amik mégis nagyszerűen működnek. (Nevet) A Denny’s is jól megy, mindig tele van. Még várni is kell egy szabad asztalra.
BH: És a rangsorolási mánia… Az a rengeteg “best of” lista. Időnként megkérnek arra, hogy írjak “Best of” listát. Ez is a rangsorolást erősíti. Hierarhiába állítani a dolgokat és kőbe, márványba vésni.
TW: Ez így gazdaságos. Többet költhetsz.
BH: Igen, biztosan. Talán csak szükségünk van arra, hogy mindent sorba rendezzünk és erről mindenkit értesítsünk. Nem tudom.
TW: Ja, túl sok van mindenből.
BH: Talán ez egy ezredfordulós dolog. Az ezreforduló környékén kezdődött ez. “Melyik a legjobb film? Melyik a legjobb dal?”
TW: Aztán ott van az a nyomás, hogy neked arra van szükséged, amit a legjobbnak kiáltottak ki. Rengeteg ember fél attól, hogy felfedezze a saját egyéni ízlését. Olyan mintha kamasz lennél és nem akarod, hogy egy rossz atlétában vagy zokniban lássanak.
BH: Igen, ilyesmi lehet. Bizonyos dolgok sosem kerülnek fel a listákra, ezek pedig valamilyen “guilty pleasure” kategóriába kerülnek.
TW: Az én elméletem szerint az innovátorok az egyetlenek, akik új ajtókat nyitnak ki a dolgokra, aztán hatalmas tömegek jönnek mögöttük, akik letapossák őket.  Le kellene választani az innovátorokat a földről, mint abban a filmben, a Maszkban. Mint a Colorform játékban.
BH: Sokat gondolkodok olyan emberekről, akik felugranak egy vonatra, hogy egy trendet kövessenek. Olvastam a görög drámaíróról, Euripidészről, meg néhány másikról. Euripidész 105 drámát írt, amiből kettő maradt fenn. El tudod képzelni, hogy megírsz 105 színdarabot és 105-öt kell írnod ahhoz, hogy egy-kettő megmaradjon? Aztán az jutott eszembe, hogy azok, akiket az elveszett színdarabok befolyásoltak, végülis azok, akiknek a segítségével valahogy ezek fennmaradnak. Ez nem arról szól, amit eredetileg csináltál, hanem a dolgok továbbadása a következő embernek. Folyamatosan változnak és teljesen új dolgokká alakulnak.
TW: Hagysz egy térképet valakinek. A többieknek már kevesebbet kell dolgozni. Lehet, hogy az a kettő, ami megmaradt már csak a “kisebb meló” volt.
BH: Lehet, hogy a selejt volt? Sosem tudjuk meg. De lehet, hogy azok a dolgok, amik az elveszettekben voltak, mindent megváltoztatnának?
TW: Ez nagyon is lehetséges.
BH: Azok, amik elvesztek, a határidőt adták meg azokhoz, amik megmaradtak.
TW: Ez olyan, mint amikor egyszer egy elveszett Van Gogh-képet egy garázsban találtak meg egy kiárusításon. Az a nő csak napellenzőnek vette meg a konyhájába. Árnyékolónak használta, úgyhogy teljesen kifakult a naptól. És még körbe is vágta, mert nem illett az ablakkeretbe. Amikor rájöttek, hogy egy Van Gogh-ot használt napellenzőnek, a múzeumi szakértők elözönlötték a nappaliját és azt kérdezgették: “hogy vághatta le egy ilyen festménynek a tetejét?” Mire ő azt mondta: “csak az égből volt ott még egy kis rész”. Néha az az igazi érték, amik illeszkednek a dolgaidhoz. Nagyon szubjektív. És azokat a dolgokat jegyezzük fel, amik szétesnek. Mint a celluloidra forgatott filmek, amik el fognak tűnni. Mintha zsírpapírra rajzolnál.
BH: Igen, valahol azt olvastam, hogy az 1930 előtt készül filmeknek csak 20 százaléka maradt fenn.
TW: De ilyen a hús is. Még ezen a földön is, ahol élünk, az összes valaha élt állatnak az utolsó 20 százaléka maradt csak fenn. Millió másik faj már kipusztult. Komolyan küzdened kell. Csak az erősek maradnak életben. Ez kinek a száma volt: “Only the Strong Survive”? A dalaidból filmzenét kell csinálni, hogy megmaradjanak. A felvételek eltűnnek, de az emberek megmaradnak. Dallamok kellenek nekik, amik fennmaradnak.
BH: Ez igaz. Szerintem az utolsó dal, amire emlékezni fognak az emberek, a “Happy Birthday” lesz.
TW: Igen, ez biztos. Borzasztó, de szerintem a dalokkal a közhangulat is érdekes dolgokat művel.
BH: Mintha valamilyen tervezett erózió lenne ebben. Ez is a része.
TW: Igen és minden generáció egy csomó új dallamot csinál. Mégha az előző generáció azt is mondja: “hé, mi a baj ezekkel a dallamokkal? Annyi jó dallam van körülöttünk. Miért kell új dalokat csinálni? Frankó kis nótáink vannak mindenről, amiről ti írtok. Egy csomó dalunk van a csajokról.” “Nem, nem. Figyelj, apa! Mi valami teljesen mást, sokkal királyabbat csinálunk itt. Te folytasd csak a magadét.” Mire az öreg: “Ismered Jimmy Durantét? Hallottál már Jimmy Durantéről.”
BH: Mint az aranymosás. Tudod… Még mindig bíznak ebben. Hogy megtalálják valaminek egy pici darabját. Még ha csak egy morzsányit is.
TW: Igen, mindenki ezt csinálja. Ahogy Alfred Hitchcock mondta, amikor meglátta Ginger Rogerst egy béna aranyruhában egy filmbemutatón a Hollywood Boulevard-on: “Arannyal futtatott hegyek vannak itt.” (Nevet)
BH: Biztos van egy másik út, amivel mindenki  próbálkozik és amiből mindenki meríthet: “A Dal”.
TW: Nézd. Van egy heavy metál zenekar, aminek a zenéjével a rabokat kínozzák Irakban. Marha hangosan ordít a zene, hogy kihúzzanak belőlük valamilyen információt. Nem hagynak aludni és csak ordít ez a zene. És csak annyi az egész, hogy hallgatni kell. Egy bizonyos dalt ettől a zenekartól. Ugyanúgy, ahogy egy parkolóban klasszikus zenét játszanak. Hogy távoltartsák a tolvajokat. Beethoven szól a hangszórókból. Ma már senki nem lóg ott, senki nem iszik meg egy sört a parkolóban. Ez mindent megváltoztatott.
BH: Ja, akaratlanul is egy eszköz leszel.
TW: Sosem tudod, hogyan használnak majd téged. Lehetsz ajtóütköző, papírnehezék vagy nemzeti himnusz. Nincs előre kijelölt út. Ahogy mi meghalunk, a promóciónak is vége. Majd meglátjuk, hogy menni fog-e magától tovább. Ahogy a dallamok, nem?
BH: Persze pillanatnyi impressziók lesz. Tudod, ha csak fotóink lennének a ‘20-as, ‘30-as vagy a ‘40-es évekről, az csak egy dolog. De, ha már hallhatod a zenéket is…
TW: Igen, néhány tényleg odafigyelnek a zenére és az megragadja a képzeletüket. Csak meghallasz egy számot: “California, Here I Come” és végül úgy döntesz, hogy odaköltözöl. Az emberek így mentek San Franciscóba.
BH: Arról nem volt túl sok dal, hogy Észak-Finnországba költözzünk…
TW: Vagy Needlesbe, meg Lodiba. Nem volt túl jó reklámnak Lodinak a “Stuck in Lodi Again.” Ki a fene akarna abba a városba költözni, amiről valaki azt énekli, hogy “már megint ittragadtam”. Nincs dala minden városnak. Sinatra megpróbált Los Angelesről énekelni. Elég bénán sikerült. Nagyon bénán. A hideg rázott tőle.
BH: Ez még a ‘80-as években volt?
TW: “LA, You’re a Lady.” Ez az egyik ilyen bénaság. Ez a rím, vagy a ritmus a Los Angeles névre.
BH: Szerintem senkinek nem sikerült jó dalt írnia LA-ről.
TW: Talán a rím vagy ritmus miatt.
BH: Na, igen, nem nagyon lehet.
TW: De Chicago vagy St Louis, ezek nagyon jó hangzású nevek. New Orleans. Nagyon sok dal szól New Orleans-ról.
BH: Próbálok visszaemlékezni, de nem tudom, hogy írtam-e valaha is dal valamilyen helyről. Nem, ez nem igaz… Egyet írtam, a Modesto-t.
TW: Ez a város onnan kapta a nevét, hogy az a két faszi, aki a várost alapította, nem akarta, hogy a saját nevüket viselje a hely. Túl szerények voltak (angolul: modest) ehhez, ezért nevezték el Modesto-nak.

(Beck weboldalán a folytatást a jövő hétre ígéri, amint közzéteszi a második részt, elkészítem a fordítást!)

Távol álljon tőlem, hogy azt mondjam, Mel Gibson bonyolult figura, vagy azt, hogy szeretem Mel Gibsont. Hazudnék akkor is, ha azt mondanám, hogy utálok mindent, amit Mel Gibson csinált. Az eddig a homályban megbúvó  igazságról most Denis Leary rántja le a leplet.

Aki személyiségfejlődésének kritikus korai szakaszaiban nyitja meg az agy empirikus régióit az amerikai pop-kultúra előtt, az nyilván sosem fogja letagadni a Halálos fegyver trilógiát négy részben. Én sem tenném. Bár volt egy időszak, nagyjából akkor, amikor Mel Gibson bejelentette a sajtónak, hogy 20 millió dolláros gázsiján túl nem igazán volt egyéb motivációja a negyedik film főszereplésére. Azóta eltelt több mint tíz év, Mel Gibson pedig ma a filmművészetet egészen más oldalról közelíti meg, mint a Halálos fegyver-filmek idején. A múlt héten újra megnéztem az Apocalypto c. filmet, ami olyan nagyot ugyan már nem ütött, mint először, de most sem bántam meg azt a rengeteg percet, amit rászántam. Az elmúlt tíz évben számtalan botrány pattant ki Gibson művészúr körül, amelyek valóságtartalmáról senki sem lehet meggyőződve - már csak a nemzetközi bulvársajtó szűrőrendszere miatt sem.

Mindesetre örök kedvencem, Denis Leary az alábbi dalllal kommentálta mindazon eseményeket, amelyek az utóbbi években megtépázták Mel Gibson hírnevét.