vladimir woodstock

Drága emberek! Ha az energiahatékonyság szempontjából valójában indokolatlan, valami mégis lehet abban, hogy máshogy szeretitek mérni az időt nyáron és télen.

A korábbi posztokban már említett, megszaporodott elfoglaltságaim, valamint az események és állapotok különös, a nyári időszakra jellemző kölcsönhatásából kifolyólag bő egy hete nem kaptatok új posztot. Pedig volt! A történet röviden: írtam egy hosszabb lélegzetű bejegyzést az indiai konyháról és a rizs különböző felhasználási lehetőségeiről, majd illusztráció-keresés közben bekaptam egy vírust, ami olyan szinten dobta meg az adrenalin-termelésem, hogy első lendületből töröltem az egész bejegyzést. (Örök hála Tominak, aki megmentette a hordozható merevlemezem attól a kis féregtől! Azt viszont még ő sem tudja, hogy az egyik Morrissey-lemezem helyére is egy, a legutóbbi indiai online szeméthez hasonló árnyékfájl költözött. De majd hétfőn megoldja ezt is, mint mindig mindent…)

Legutóbb már tettem pár homályos utalást arra, hogy az interjúk készülnek, érkezik a folytatás, most pedig már bizton állíthatom, hogy a következő interjúalanyom az általam ismert világ és Magyarország egyik legkeményebb csávója lesz. Egy olyan srác, aki az elmúlt hónapokban próbára tette az emberi szervezet tűrőképességét. A várhatóan két héten belül megjelenő interjúból megtudhatjátok, hogy mire gondol egy vasember a humán teljesítőképesség és talán az akaraterő határain is túl, egy olyan próbatétel közben, amikor mi, normális emberek, már legalább két hete holtan hevernénk az Alpok hófödte csúcsai között. (Gyönyörű képeslap-téma…)

Mint azt már a vissza-visszatérő olvasók tudhatják, megszállott tévésorozat-rajongó vagyok. Az elmúlt héten egy olyan szériába és témába vágtam virtuális fejszémet, amiben először magam sem nagyon hittem. A True Blood című HBO-sorozatról van szó: a vámpírok, akik mindig is közöttünk éltek, feljöttek a felszínre, saját kocsmát nyitottak és beköltöztek egy amerikai kisváros peremén fekvő házba stb. Lehet ez az alapvetés bárgyú, a sztori pedig középszerű, a sorozatnak van egy nagy előnye és titokzatos bája, amiről a sorozat-írók, -rendezők és -producerek többnyire hajlandók elfeledkezni: a kiszámíthatatlanság. Néhány epizód után még nem próbálkoznék komolyabb megfejtésekkel, de amint túl vagyok az első évadon, részletesen beszámolok a tapasztalatokról. Ja, és a sorozat soundtrackje zseniális, az egyik legjobb válogatáslemez, amit a Tarantino-filmek zenéi mellé illik felhelyezni a polcra. Vagy a merevlemezre.

Nem szeretném az összes patronomat ellőni egyetlen posztban, úgyhogy a helyzetjelentés egyelőre ennyi, búcsúzóul kaptok egy vámpíros zenei csemegét, aminek az ég adta világon semmi köze a True Blood tévésorozathoz. Az orosz gyökerekkel bíró Messer Chups együttesről van szó, akik előszeretettel alkalmaznak vámpírfilmekből vett hangmintákat zenei produkcióikban. Tessék…

“Trent Reznornak hívnak és alkoholista vagyok. Ha van nálatok koksz, ne hozzátok a közelembe! Azt szoktam reggelizni. Legalábbis ezelőtt még így volt. Most már tiszta vagyok és újra gondolkodok. Még mindig félelemben élek, de már hajlamos vagyok nem faszfejként viselkedni!”

Trent Reznor életének ajtaján a ‘90-es évek közepén kopogtatott be a függőség, ami az idő múlásával egyre súlyosabbá vált. Egy 2005-ös interjúban, nem sokkal a legutolsó rehab után Trent azt mondta, az előző NIN-turné végén kis híján meghalt, bár nem biztos abban sem, hogy ez nem történt meg valójában. “Kinyírtam volna magam, ha túlélem azt, hogy kiugrom az ablakon!”

Mr. Self Destruct 1994-ben indult el a maga spirálján a tudatmódosítók mélyére, majd az 1999-ben megjelent duplalemezes The Fragile-t követő öt évben komoly erőfeszítéseket igényelt a részéről, hogy a “felszínen” maradjon. Trent fogyasztási szokásainál nem időznék sokat, erről csak annyit, hogy egyes források szerint a heroin is gyakran szerepelt az “étlapon”, mások szerint pedig a heroin volt az egyetlen, ami kimaradt a menüből. A lényeg inkább az a menekülés, amiről a Hurt második strófája árulkodik:

The needle tears a hole
The old familiar sting
Try to kill it all away
But i remember everything

1994 és 1999 között Trent már rendkívüli népszerűségnek örvendett, s miután a korábbi Tate-házat bérelte (Manson-ügy), mindenki hozzá akart járni partizni. (Egy interjúban Trent közölte, hogy először fogalma sem volt, hogy milyen házba költözött, egész egyszerűen ott volt a legalacsonyabb a bérleti díj.) A The Fragile-turné során - mint mondta -, már mindent megtett azért, hogy ne az az ember legyen, aki volt.

2004-ben néhány hónap alatt megírta a With Teeth albumot és a turnét követően Trentnek sikerült fogást találnia az önpusztításon. Mr. Self Destruct még a rehab után is alkoholistaként beszélt magáról egy interjúban, ahol azt is elismerte, hogy a TVT-nél rögzített első felvétel után már nem kímélte magát sem fizikailag, sem lelkileg. Bár Kurt Cobaintől eltérően Trent sosem vásárolt fegyvert, azt azonban ő is felfedezte, hova juthat az alkohollal és a kokainnal. “Olyan pontra értem, ahol már semmi sem számít” - mondta. “Amikor a Hurt című dalt írtam, a saját fájdalmamat próbáltam feldolgozni, de elképzeltem a legnagyobb ürességet is, amit egy ember érezhet. A Hurt később egy önbeteljesítő prófécia lett. Azután már nem flörtöltem tovább a sötétség szélén. A kétségbeesés mélyére zuhantam.”

Trent kisvárosban nevelkedett, s ahogy az iskolai közösségekben is mindig idegennek érezte magát, úgy vallott kudarcot később azon próbálkozása is, hogy New Yorkban vagy Los Angelesben nagyvárosi életet éljen, ahol a rocksztárokkal kapcsolatos elvárásoknak kellett volna megfelelnie. “Azt már korán megtanultam, hogy tudok írni a nyomorúságról, sokkal inkább, mint a jó érzésekről. Meg tudom ragadni ezeket az állapotokat és valami mássá formálni őket, amiben még némi szépséget is lehet találni. Aztán láttam a tömegeket, akik velem együtt éneklik a dalokat. Egyfajta katarzisként élik át a zenét, amiben ők megtalálták azt, amit nekem másutt nem sikerült: a legjobb barátot.”

Később a rehabon már azt mondogatta magának, hogy okosabb annál, mint egy utcán élő alkoholista, vagy a kokainistánál, akinek szinte már orra sincs. “Egy olyan srác vagyok, aki kimegy a színpadra és több ezer embernek játszik. Legyőzhetetlen vagyok” - győzködte magát Mr. Self Destruct. A sikeres tisztulás után az első hibát akkor követte el, amikor a The Fragile felvételeinek befejezése után legurított néhány italt. Másnap pedig újabb poharak következtek, mígnem a Fragile-turnéra visszatért a korábbi önbizalomhiányos állapot. Azokon a napokon, amikor nem volt koncert, a szállodai szobában szorongott azon, hogy pénzügyileg tönkretenné magát, ha leállítaná a turnét, viszont ha folytatja, biztos, hogy kinyírja magát. Később egy barátja halálát követően újra rehabra ment, ezúttal New Orleansba, ami ott történt, arról évekkel később is úgy beszélt, hogy még mindig kirázza tőle a hideg.

A legutóbbi időkben ilyen komoly problémákról nem lehetett hallani, igaz, az is kiderült, hogy néha azért nem veti meg Trent az alkoholt. Mindenesetre a legutóbbi információk szerint Mr. Self Destruct újra száraz: a Twitteren bő egy hónapja boldogan számolt be arról, hogy már több mint egy hete józan.

Ti úgy tudjátok, többnyire popslágerekből, hogy az idő gyógyszer, meg mindenre megoldás. Én úgy tudom, hogy az első számú közellenség.

Hogy rögtön az elején a legkonkrétabb magyarázatot adjam erre: mint látjátok, nálam is tágul a tér-idő kontinuum és a Nine Inch Nails-hét egyre tágabb kereteket vesz fel az idősíkon. Ennek két oka is van: az egyik a falióra képében tetszelgő “No. 1 public enemy”, a másik, hogy príma jó, a NIN-hét tematikájába vágó anyagokra bukkantam az online univerzumban és a feldolgozás némi “időt” vesz igénybe. Az ígért NIN-posztok tehát jönni fognak, csak értelmezzétek szabadon a “hét” elnevezést!

A mellékelt fotóval próbálom vizualizálni, mit is jelent nálam az időzavar. A képen én vagyok Dart Vader nagyúr (ki más???), előttem egy nagyon gyors bringán teker az “Idő”, a csomagtartón pedig a feladataim utaznak R2D2 alakjában.

De miért is ennyire fontos az idő? Mert mindenhez, ami ezen a blogon “történik”, idő kell. Idő kellene ahhoz, hogy két hónap után befejezzem azt a könyvet, amiről írni szeretnék nektek. Idő kell ahhoz, hogy legalább a közelébe jussak a következő két könyvnek, amiről írni szeretnék nektek. Idő kell ahhoz, hogy megnézzem azokat a filmeket, amikről írnék nektek… Így pedig, hogy csak üldözzük egymást az Idő nagyúrral, csak címeket mondhatok: Az akarat diadala, The informers, The Horsemen, Karl May-széria (16 rész!!!)…

Azt most megígérem, ha a napi oldalletöltések száma tartósan meghaladja a 200-as szintet, indítok egy PayPal-adományvonalat és ha elegendő pénzt küldtök, csak a posztokkal fogok törődni, más munkát pedig nem vállalok. Addig viszont az olyan beágyazott videók beszélnek helyettem, mint Eddie Izzard nagyszerű jelenete - a Star Wars-os hasonlatnál maradva…

(Végezetül eszembe jutott néhány sor egy Sziámi-dalból, amelyről írásos emlékeim vannak abból az “időből”, amikor ez még nem Sziámi-dal volt…

“Nem az idő múlik el,
csak a dolgok múlnak el,
s mire a csodafegyveremet előveszem,
a gyengék győznek az erőseken”

ps: Az idő relativitása szerintem csak az egzisztencialista filozófia számára jó poén, meg amikor azzal a közhelyszámba menő örök igazsággal hozakodsz elő, hogy “nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” (Hérakleitosz). Szerintem az idő az általunk ismert világ legnagyobb iratmegsemmisítője, semmi más!

Múlt pénteken emberek haltak meg a színpadon és a nézőtéren is. Trent Reznor és a Nine Inch Nails Budapesttől is elbúcsúzott, nem is akárhogy…

Helyzeti hátrányból indul mindenki, aki a Syma-csarnokba megy szórakozni, ahhoz pedig különleges képességű előadók kellenek, hogy már az első szám elfeledtesse a közönséggel a steril és rideg környezetből, az alulkalkulált pultkapacitásból, a borok hiányából és a sör drágaságából, valamint a visszafogott hangerőből adódó kellemetlenségeket. Számomra, aki még sosem látott egy helyen ennyi “nájnincsnélsz-est” egyszerre, már a csarnokba való belépéskor világossá vált, hogy az átlagos NIN-rajongónak nagyon határozott elképzelései vannak az életről, amelyet vagy a külső megjelenés, vagy az indokolatlanul hangos beszéd és az érdeklődő füleket folyamatosan fürkésző szemek árulnak el a hozzám hasonló, tapasztalatlan NIN-rajongónak. Ilyen zöldfülűek számára a legbiztonságosabb viselkedés egy NIN-koncerten az, ha nagyon gyorsan olyanok társaságát kezdik keresni, akiknek nagyon határozott elképzelésük van az életről. (Ez ugye a koncerteken kívül is így történik általában…) Én persze nem ezt választottam, hanem megtartottam a magányos megfigyelői állásomat, ennek, és egy New York Rangers-pólós rajongótársamtól kapott kölcsön-cigarettának köszönhetően például megtudtam, hogy a Symával szomszédos Szoborparkban a Neoton Familia adott koncertet. A csarnok dohányzásra elkülönített szabadtéri területéről tökéletes rálátás nyílt Csepregi Évára és Neoton Ádámra. Mint ne mondjak, fájt. Nem is kicsit, nagyon! De hát attól lehetünk jófejek, hogy megkülönböztetjük magunkat azoktól, akik nem jófejek.

De, hogy ne csak mellébeszéljek: nagyon határozott elvárásaim voltak a pénteki esti koncerttel kapcsolatban és azt nagyon határozottan állíthatom, hogy Trent Reznorék minden várakozásomat felülteljesítették. Meghökkentő volt, hogy a koncertterem befogadóképességéhez mérten kevesen voltunk: a keverőpultnál lényegében véget ért a tömeg, az “egy négyzetméterre eső rajongszám”-mutató minden átmenetet nélkülözött, az emberek egy nagy masszát képeztek a színpad előtt, a mögöttük megnyíló üres térben pedig csak a folyadékháztartási együtthatót egyensúlyban tartó látogatók mozogtak. A koncerttérben elhelyezett három pult, valamint az onnan közvetlenül megközelíthető mellékhelyiség ugyanis felettébb jó húzásnak bizonyult a szervezők részéről. (Mindenképpen meg kell emlékeznem a hangmérnökről, aki az eseményeket rezzenéstelen arccal bámuló biztonsági erők társaságában a ketrecben félmeztelenül, színpadra kívánkozó mozgással headbangelte végig a koncertet, a zenekar titkos, ám felettébb hasznos tagjaként… Igaz, a hangerőt húzhatta volna kicsit feljebb is, de ez már nyilván nem az ő döntési jogköre volt! És azt csak remélni merem, hogy nem a Neoton-koncert miatt…) A színpad előtti massza azonban kifogástalan hangulatot teremtett, a valódi élményért persze, mint a rock-koncerteken általában, a kemény maghoz közeli pozíciót kellett felvennem. Mert a tömeg ugyanúgy meghalt a zenekarért a “küzdőtéren”, mint ahogy a zenekar is meghalni érkezett a budapesti színpadra. Eddig azt hittem, hogy az Einstürzende Neubauten a világ legszuggesszívabb zenekara (2005, Budapest, Trafó), viszont ebbéli véleményemet ezúttal hivatalosan is felülbírálom és közlöm veletek, hogy ezért a címért mostantól a Nine Inch Nails is versenyben van!

Külön meg kell emlékeznem a gitáros, Robin Finck teljesítményéről. Megjelenése alapján Robin akár Marilyn Mansonnal is nyomhatná a rock ‘n rollt, viszont - ahogy mostanában hallom, hallgatom - ott nem kell tudni ennyire gitározni. (A Manson-kultusz és Trent Reznor egyéb csatlakozási pontjairól még a héten írok nektek…) Egyszerűen nem értem, hogy ilyen színpadi mozgás és verejtkezés mellett az egyszerre három-négy frizurát viselő Finck hogyan lehet annyira pontos, tévedhetetlen, hatékony és lényegretörő, mint az a bizonyos, az előző posztban már említett esztergagép. (Mr. Finck mellett természetesen mindenki más is ötcsillagos eredményt ért el az értékelésben: a dobos pont annyira “pontos, mint egy gondos orvos, aljas és ambíciózus”, a basszusgitáros pedig csak annyira alázatos a zene és a zenekar irányában, amennyire csak a basszusgitárosok tudnak lenni egy jó zenekarban!)

A NIN nem az a fajta szarozós zenekar, amelyik hosszú átkötő szövegekkel, önéltető teátrális fogásokkal tölti ki azt a két órát, amivel most Budapestet ajándékozták meg pénteken. Nettó tömény műsort nyomtak le, amelyben valamennyi “fontos” dal helyet kapott az elmúlt húsz évből. Már-már aggódni kezdtem és egy picit egyetérteni a toilette-en zajló beszélgetésekkel, ahol külföldi rajongók a régi legendás számokat hiányolták. (Ez a beszélgetés azon kevés pihenők egyike során zajlott, amikor a zenekar előhúzott egy-egy lassabb opuszt, hogy ők is meg mi is, vegyünk egy kis levegőt, mert a légzési elégtelenség határán nem esik úgy a zúzás nekik se és nekünk se… Mire visszaértünk a hangfalak mellé, teljesült a wc-n elrebegett kívánság.) Örök nagy kedvencem, a Head Like A Hole elhelyezése a repertoárban bizonyította azt, amit a koncert alatt végig sejtettem: dramaturgiai elvek mentén is felettébb indokolt módon kerültek terítékre a dalok. Engem örökre megvett a zenekar azzal, hogy a végére hagyta a legfinomabb falatot (az óvoda óta én is így osztom be az ételeket). Már épp elindultam volna a Head Like A Hole után, viszont még egy stílusosan búcsúzkodós-érzelmes lassú dalban a zenekar minden eddigi feltétlen szeretetet megköszönt Budapestnek, s egyben meg is mentett attól a csalódástól, hogy a közönség előtt Trent Reznor érzelgős elköszönésbe és magyarázkodásba kezdjen! A Hurt, amit maga Johnny Cash is eljátszott nem sokkal a halála előtt, korábbi NIN-koncerteken pedig már David Bowie is énekelt a zenekarral, ha éppen ráért) feltette a pontot az i-re. A dramaturgiára fogékony rajongók - ők voltak többségben - azonnal tudták, hogy indulni kell az éjszakába és magukkal vinni egy nagyszerű zenei élményt, lehajtott fejjel, búcsúkönnyekkel…

A koncertek már nem nagyon tudnak felizgatni. Volt már annyi, hogy az még a következő életemre is elég lenne. Volt már nagyon kicsi, nagyon nagy, nagyon jó meg nagyon rossz is. Viszont, amit a Nine Inch Nails ma esti pesti műsora ígér, olyan még nem volt.

Zenei mindenevőként meglehetősen nehéz hónapokkal, hetekkel előre eldöntenem, hogy egy-egy koncert időpontjában majd lesz-e éppen kedvem az adott zenét, előadót hallgatni. (Előfordul olyan is, hogy előre megvásárolt jegy vagy éppen ajándékjegy birtokában inkább otthon maradtam pillanatnyi hangulati megfontolásból.) Idén tavasszal viszont, amikor elkezdtem NIN-t hallgatni, azonnal tudtam, hogy a lehető legkorábban el kell mennem a lakóhelyemhez legközelebb eső koncertre. Szerencsémre másfél héttel később kiderült, hogy a NIN utolsó turnéjának lesz egy budapesti állomása is. Azt majd részletesen megtudhatjátok a már beígért - és hamarosan olvasható - NIN-sorozatból, hogy miért és mekkorát ütött nálam Trent Reznor munkássága. Merthogy a Nine Inch Nails nem más mint Trent Reznor - erre egy matematikai képletet is készítettem, de ezt majd meglátjátok jövő héten.

Most röviden csak annyit, hogy a NIN-dalok felépítése a poposabb műfajok dalszerkezetét követi, viszont a hangzás - nem véletlenül nevezik ezt ipari rocknak - egy esztergagép precizitásának megfelelően agresszív és lágy: mikor melyik kell. Titkos lelki folyamataimra pedig hasonlóan hat a NIN: leszedi a szart meg a felesleget a nyers lényegről és - marad, ami marad utána - az már egyszerű és kemény, mint az acél.

A ma esti bulitól hasonló terápiás hatást várok, a NIN pedig nyilván jó kedvében is lesz, hogy ezt biztosítsa: Trent tavasszal eljegyezte élete párját, a zenekar jelenleg élvezi a búcsúturné európai sikereit és - a magyar ember szenvedélyességét ismerve - a közönség mindent megtesz majd azért, hogy beindítsa a színpadi energiák szabad áramlását.

Beágyazok gyorsan egy zeneszám-csemegét a With Teeth albumról, érzékeltetendő a NIN-színpadon várható eseményeket…

ps: Tegnap este életem társa a maga kedves bájos, humoros modorában tréfát űzött a ma esti rajongásomból. Sajnos a kezem ügyében lévő, mozgókép-rögzítésre használatos eszközeim memóriakártyái tele voltak, így nem láthatjátok Nikit afelett érzett örömében, hogy én ma jól fogom magam érezni. És persze afelett érzett bánatában, hogy a gyermekáldás örömeivel járó családi bonyodalmak ma este (is) egyedül rámaradnak.

Már többször közel álltam ahhoz, hogy egy-egy szolgálati közlemény keretében adok rövid helyzetjelentést a blog körül uralkodó állapotokról, de a kulisszatitkok mégis rejtve maradtak. Most azonban megérett az idő egy rövid kitekintésre…

A legfontosabb tudnivalók közül is a legfontosabbal kezdem: pénteken budapesti állomásához érkezik a Nine Inch Nails (NIN) zenekar búcsúturnéja. (Trent Reznor több nyilatkozatában is világossá tette, hogy a NIN jelen formájában a Wave goodbye nevű turné végeztével meghatározatlan időre visszavonul. Új dalok lesznek, Trent dolgozni fog, de arra már senki ne vegyen mérget, hogy ez a közeli jövőben történik majd. Mindezt egész egyszerűen Trent azzal indokolta, hogy ha így mennek tovább a dolgok, akkor meg fog bolondulni.) További érvágást jelent a rajongók számára az is, hogy néhány nappal ezelőtt Trent bejelentette, hogy otthagyja a Twittert. A NIN marketingjének oroszlánrészét mindeddig Mr Reznor csicsergése adta: a zenekar turnéjával kapcsolatos legfontosabb információkat is a Twitteren tette közzé. (Az európai körút megkezdésének másnapján például közölte, hogy haza akar menni Amerikába, de pár héttel később az is kiderült, hogy a lengyel közönség minden idők legnagyobb energiáit adta le a színpad irányába…)

A pénteki koncert apropóján szerettem volna ezen a héten tematikus posztokat közzétenni a NIN történetéről, munkásságáról, kulisszatitkairól, azonban a pénzkereső ösztön olyannyira rátelepült az időbeosztásomra, hogy erre leghamarabb a jövő héten lesz energiám. (A tervek szerint a már elkészült első poszt csak a második lesz, hétfőn pedig megkapjátok az élménybeszámolót a pénteki koncertről. Ha nem bírok magammal, akkor már szombat hajnalban…)

Aztán: a napokban egyik éjjel nem tudtam aludni és végignéztem egy felettébb unalmas, a bulvár-felszínt karcolgató “dokumentum” filmet a szabadkőművesekről. A produkciónak egyetlen új - a számomra meghökkentő - közlendője volt: Steve Wozniak is szabadkőműves. Ezzel az információval sokáig nem tudtam mit kezdeni, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy megrendelem Wozniak úr önéletrajzi kötetét, plusz csinálok egy kis “research”-öt és az oldalon még bővebben foglalkozunk ezzel a parafrázissal.

Aztán: tegnap akartam írni arról is, hogy Amanda (Fucking) Palmer megijedt, hogy terhes és szeretné is, de most még nem. Persze nagy szerencsémre tegnap este elaludtam vacsora közben a tévé előtt, mert közben az elmaradt poszt vitorlájából kifogta a szelet, hogy Amanda ma reggel közölte: megjött neki… Viszont Dresden Dolls és Amanda Palmer tematikus hetet biztosan rendezni fogok - egyelőre gyermekáldás nélkül.

Ezen kívül, mert tudom, hogy vannak olyan olvasók, akik csak az interjúk miatt járnak ide, kötelességem közölni: interjúkat fogok csinálni és publikálni, de most mindenkinél nyár van, csak nálam nem. (Bár múlt péntekre azt terveztem, hogy akár két emberrel is leülök beszélgetni, hogy behozzam a “lemaradást”, végül az összes megkeresés azzal végződött, hogy “jó nyaralást, majd beszélünk…”) Jelenleg hat interjú van egyeztetés alatt és legalább ennyien tettek határozott ígéretet arra, hogy leülünk beszélgetni, viszont az én rengeteg fizetős elfoglaltságom és az ő pihenésük olyan keresztmetszetet adott, hogy én nem tudok nektek semmit sem ígérni. A karrierem - több munkahelyemen is - újabb lépcsőfokhoz ért ezen a héten, ennek ellenére azt tervezem, hogy ősztől rendszeresek lesznek az interjúk és titkos terveim szerint már idén télen kéthetente találhattok majd beszélgetést egy-egy celebritással vagy érdekes, de a nagy nyilvánosság előtt mindeddig ismeretlen emberrel az interjú rovatban. Ha szeretnétek, a nevekről hosszas unszolásra (de csakis!) kommentben majd nyilatkozom. (Na jó, egy név: Darvas Bencét bekapcsolt diktafonnal várom haza New Yorkból. Jövő héten…)

Nagyjából ennyi, ami rátok tartozik egyelőre. Azon pedig még gondolkodom, hogy ismerőseim javaslatára személyessé, személyesebbé tegyem-e a blogot. Ez ugyebár már olyan szintű napi elfoglaltságot követelne, amelyet most még nem tudok garantálni (vidéki nyaralóra gyűjtök…), de erősen gondolkodom ezen is. Persze, lehet azon vitatkozni, hogy a vladimirwoodstock.hu úgy is első vonalas kultúrblog marad-e majd vagy csak egy szar lesz továbbra is. Mindenesetre nyitott vagyok, majd beledöglök, annyira…

Isten veletek holnapig, amikor megint kifutkosom (biciklizem) a belem, hogy legyen valami az újságban, meg a pr-eseknek is olvasnivaló, de erről másutt olvashattok…

ps: Néhány hete a Vasárnapi Gyerekek koncertjén találkoztam egy régi, a szívemnek különösen kedves pajtásommal, akinek nagy-nagy szerelmi bánat nehezítette az életét. A Haiku oldalon máris beszámolok a véleményemről, kattintsatok oda!

ps2: A rengeteg törzshelyem közül a legkedvesebbikben üldögélek éppen és élvezem azt az egy órát, amíg csak pénz költök (Heineken) és semmit sem keresek… Az előbb egy nagyszerű dal szólt a Juventuson a sok szar között, keresek rá egy linket a Youtube-on, hogy élvezzetek ti is! Legalább egy órát…

Íme, megjelent Beck Hansen és Tom Waits beszélgetésének második része. A végére az is kiderül, hogy Tom Waits lát olyan dolgokat, amiket mások nem…

BH: Te mikor költöztél el Los Angelesből?
TW: Ó, istenem, már húsz éve. Rég nem jártam ott. Az apám a Belmont suliban tanított. A Union Avenue-n laktunk.
BH: Az a McArthur Parknál van. A Pico Union?
TW: Igen, Temple és Beverly Hills között. Vagy hét templom van abban az utcában. Parádés.
BH: Milyen volt akkor a környék.
TW: Hát elég vegyes. Latin- és közép-amerikaiak, koreaiak meg…
BH: Igen én is a Union közelében születtem, csak pár háztömbnyire onnan. Burlingtonban a 8. és a 9. utcához közel.
TW: Igen, emlékszem a Burlingtonra. De te még mindig ott laksz. Biztos nagy hatással van rád. Hatalmas energiák vannak ott. Olyan, mint egy áramfejlesztő. És folyamatosan be van kapcsolva. Ha elköltözöl mondjuk egy kisvárosba, úgy érzed magad, mintha ott nem is lenne áram. És visszagondolsz a városra. Régen sokszor visszajártam LA-be, csak hogy feltöltődjek, de már egy ideje nem nagyon… Nagyon izgalmas nekem most odamenni, csak mert annyira él az egész. Ha kinézel a kocsidból, mindenhol szavakat látsz. Mindig és minden irányban. Hirdetések mindenütt. Bárhova nézel, csak azt látod: “Ezt vedd meg!”
BH: Igen, de most már inkább képernyőkön mennek ezek. Nem tudom ilyet láttál-e már? A hirdetőfalak is tévén mennek.
TW: Ezt még nem láttam.
BH: Igen. Felnézel, látsz egy hirdetést, aztán három másodperc múlva már egy másik reklám megy. Ahogy végiggurulsz az utakon, a hirdetések folyamatosan változnak.
TW: Na ebből kimaradtam.
BH: Igen, csak az utóbbi egy-két évben kezdődött. Kíváncsi volnék, ha most visszajönnél oda, mennyire lenne drámai a változás. Vagy ugyanannak a jó öreg városnak látszana-e.
TW: Bizonyos szempontból biztos. Mert egy csomó ismerőssel találkozhatsz. Ez legalább száz bögre kávét jelentene. A tájékozódási pontokat keresve pedig azt veszed észre: “hé, ez egy borbély volt, előtte meg presszó, azelőtt meg egy bank”. Mindenre emlékszel, hogyan volt régen.
BH: Megkaptam nemrég Ed Ruscha könyvét, amit a ‘60-as években kezdett el: végigfotózta a Hollywood Boulevard-t és néhány éve megint készített ott fényképeket. Aztán a képeket egymás mellé tette.
TW: Melyik utcákról?
BH: Csak a Hollywood Boulevard-ról. Ha jól emlékszem a Silver Lake-től egészen a Beverly Hillsig.
TW: Tudtad, hogy a Western Avenue az egyik leghosszabb utca a világon?
BH: Mindig hallok erről. Akartam csinálni egy túrát az egyik végétől a másikig, csak hogy lássam mi van a túloldalon.
TW: Igen, én ezt sosem csináltam meg, de láttam képeket a Western Avenue-ról, amikor még csak egy koszos kis utca volt. Úgy nézett ki, mint az utcák a western-filmekben. Lovakkal, karámmal, kocsmával. Egy faszi egy fából ácsolt verandán álldogált.
BH: Nekem is vannak ilyen könyveim fotókkal. Nincsenek fák. Vagy csak épp egy pár. Minden ledózerolva. Csak por mindenütt.
TW: Igen, csupa por. És iszonyatosan feltölt az ottlét, már a számötleteket miatt is. Ahogy ott autózol, téged is inspirál ez a környezet, nem?
BH: Dehogynem. Szerintem LA-nek mindig is volt egy műanyag érzése. De emögött mindig volt valami. Néha azon kapom magam, hogy arról írok számot, hogy hova vezet ez az egész? Dalokat arról, hogy minden egy elcseszett mediterrán stukkó-kereskedés lesz.
TW: Igen és elképesztő, hogy mi mindannyian felelősök vagyunk azért, hogy így alakult. Az egész város olyan, mintha egy népdalban lenne. Mint a köztereken. Valamelyik épületben benne van a kezed nyoma. Nem csak egy faszi építette az egészet. Én ezt láttam benne, hogy együtt működünk. Még a te házadban is, vagyok azokban a dolgokban, amiket a házadon csinálsz, valaki lakni fog benne és ezért csinálod az egészet. És majd utánuk is lakni fog ott valaki. Zavarni szokott, hogy azt a rengeteg embert, akiket nap mint nap látsz, többé nem látod újra. Csak idegenek vannak körülöttünk. Millió és millió ember naponta és mind olyanok, mint a halak. Ők a statiszták abban a filmben, aminek te vagy a főszereplője, de te is csak egy statiszta vagy az ő mozijukban. Ez elég furcsa. És ettől a városban nem is tudsz szabadulni, annyi ember van, te meg átverekeded magad rajtuk. Olyan vagy mint egy kis sperma, amelyik csapkod az ostorával, csak hogy átjuss a városon.
BH: És önkényesen ismersz meg embereket, kerülsz ilyen-olyan helyzetekbe mindenféle emberrel. Rengeteg ajtó van, amit fel kellene nyitnod.
TW: Aztán kisétálsz, bemész egy másik ajtón és egy új életet kezdesz hat háztömbbel arrébb.
BH: Te tudnád ezt megint csinálni? Nemrég Japánban voltam, ott beszkennelik a szemed, amikor belépsz az országba. Olyan gépük is van, ami ujjlenyomatot vesz tőled.
TW: A reptéren, mi?
BH: Igen, amikor átmész a vámon.
TW: A szemedet? Ó, ember…
BH: Igen, a szemgolyódat!
TW: Japán a 700 dolláros narancs hazája.
BH: De az a legjobb narancs, amit valaha kóstoltál. Egy istenközeli narancs-élmény. (Nevet)
TW: Gondolom. Ha szobát akarsz kivenni… Két személyre: neked és a narancsodnak, gondolom. (Nevet) A fákról leszedik az összes virágot, kivéve egyet és - azt hiszem - abból lesz a narancs. Minden tápanyag egy narancsnak jut. És szögletes görögdinnyéjük is van, tudtad? Egy fa dobozban nevelik, aztán levágják róla a fát és kész a szögletes gyümölcs. Úgy szeletelik, mint a kenyeret és hatalmas raktárakban tartják őket.
BH: Te többször is jártál Japánban, ugye?
TW: Már régóta nem voltam ott. Emlékszem egyszer egy automatából vettem alsógatyát. Nagyon izgalmas volt.
BH: Aztán olyan neveket adnak az autóiknak, mint a Toyota President vagy Nissan Cedric.
TW: Ó, de szeretem ezeket.
BH: Nem tudom, hogy amikor ott jártál, akkor is volt-e minden taxiban kis zsúrterítő. Itt ez az ipar már 70-80 éve bedőlt, de ott még mindig nagyon megy.
TW: Hova lett az a sok csipketerítő? Innen már rég eltűntek.
BH: Japánban vannak. És a taxiajtók maguktól nyílnak ki.
TW: Viccelsz! Rájöttem, hogy Mexikóban, ahol a Chevrolet a legrosszabb eladásokat hozta, az a Nova miatt volt. Spanyolul a Nova azt jelenti, hogy nem megy. Úgyhogy senki nem is vette meg. Senki sem akar olyan kocsit, ami nem megy.
BH: De arra is gondoltam, hogy talán lehetett volna egy fordított pszichológiája, amit kijátszhatnak, nem? Hogy más kocsineveket használnának, mint mondjuk a Dodge Apocalypse vagy a…
TW: A Sleep Walker (Alvajáró). A Viking vagy a Zipper (Cipzár). Nem is tudom. Ja, igen, a Dodge Neon. Nem tudnám vezetni a Neont.
BH: Vagy az Aspire (Próbálkozás), az Aspire is ilyen. Nem nagyon érhetsz oda… De próbálkozol. (Nevet)
TW: Az Aspire! Igen. Ez jobb, mint a No Va.
BH: Amikor meglett a jogsim, vettem egy használt kocsit egy hirdetés alapján, amit a Recyclerben találtam. (A lapban csak régi kocsikat hirdetnek - a szerk.) Senkinek sem kellett, talán mert ez még a ‘80-as évek elején volt. 200-250 dollárért vehettél egy 30-40 éves kocsit.
TW: Az még mindig új. Nem is azt mondják, hogy “használtan”, hanem azt, hogy a “korábbi tulajdonostól”. Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ilyen autót az út szélén, nyitott motorháztetővel és az alatta bütykölő sofőrrel. Ilyeneket már nem látsz. Régen nagyon gyakori volt. Mert a kaszni mögött nyilván egy roncs van. Most pedig már számítógépek. Az emberek azt sem tudják mit kell csinálni, ha leáll a kocsijuk.
BH: Egyszer, mikor kocsit vettem, azt sem tudtam, hogy az aksi a sofőrülés alatt van. Bevittem olajcserére. Amikor visszamentem, hát a szerelőnek le volt égve a nadrágja. Az ülésben a fém hozzáért az aksihoz és az egész begyulladt.
TW: Leégett a gatyája?
BH: Igen. Pedig egy nagyon menő szerelő volt Németországban. De miután átjött Amerikába, nem volt jó ugyanaz a tudás és egy salvadori gumikereskedőnél kezdett dolgozni. Pedig zseniális szerelő volt. Egyszer elmentem hozzá, mondtam, hogy csak 15 dolcsim van, a kocsi meg teljes tropa. Összebarátkoztunk, úgyhogy mondta, megnézi mit tehet. Később visszamentem, fogott egy darab drótot meg egy gyufát és összerakta. Még legalább egy jó hónapig futott így a kocsi. De amikor leégett a nadrágja, vége volt, már nem vállalta tovább. Jaws-nak hívtam a kocsit (mint a Cápa film címe - vw.), mert az elejét annyira összetörtem, hogy a motortetőt nem lehetett rendesen lecsukni. Elég nagy kocsi volt, az egész úgy nézett ki, mint egy cápa. Aztán még fogakat is festettem rá.
TW: Döbbenet… egyébként Einstein is ezt mondta: ha van valami hiba és nem tudod kijavítani, akkor használd. Ha mindig elégeted a palacsintát, akkor add el. “Égett palacsinta - csak 99 cent.” Azok az emberek, akik egy dróttal megjavítanak bármit, már rég eltűntek. Szerintem a legtöbb dolgot egy dróttal meg lehet javítani, csak erre mindig emlékeztetni kell az embert. Kivéve talán, ha leöntöd üdítővel a számítógéped, akkor nem hiszem, hogy ez működne. Vagy ha kólát locsolsz a tévédre, akkor sem működik a drót. Viszont máris van egy dohányzóasztalod.
BH: Van egy fotós, Chris Jordan, akivel csináltam egy klipet. Ő szeméttelepeket fényképez. Az egyik telepen csak abroncsszelepek vannak, másutt csak műanyag palackok, van, ahol pedig csak mobiltelefonok. Valahogy azt találta ki, hogy csinál ilyen képeket, majd átmásolja ezeket azokra, ahol látszanak a pontos számok, hogy ezekből a tárgyakból naponta hányat dobnak ki az emberek. Gyönyörű képek. Gigantikusak. Ha kicsit hátrébb állsz, nem is tudod eldönteni, hogy pontosan mit látsz, elég absztrakt. De ha közelebb lépsz, már kivehetők a részletek. Nem emlékszem a pontos számokra. Percenként 350 ezer vizespalackot dobunk el. Persze, csak Amerikában. A másik megdöbbentő adat az volt, hogy naponta 400 ezer mobilt dobunk a szemétbe.
TW: De azt tudod, hogy most már a világűrt is teleszemeteljük. Már azt tervezik, hogy összes szemetet kilövik az űrbe. Már valami szerződést is írtak erről. Hogy bizonyos anyagokat oda hajítanak ki. Meg kell ígérned, annak érdekében, hogy megszabadulj a szemetedtől, hogy felrakod egy rakétára és kilövöd az űrbe.
BH: De az űrbe szemetelés nem kerül többe, mint amennyibe eredetileg került volna? Úgy értem, hogy helyet kell bérelned azon a rakétán a dolgaidnak, amiket korábban megvettél. Majdnem annyiért, amennyibe egy mikrosütő kerül.
TW: Az is az űrhajón lesz…
BH: Űrtárolási díj… De, egyébként, te mióta is fotózol?
TW: Ó, csak pár éve. Némelyik tényleg elég vad. Nem hiszem igazán, hogy rajtam kívül bárkit is annyira érdekelne. Elég bizarr alakokat használok. (Pl az olajfoltok a földön.) Nem hiszem, hogy nagy durranás lenne. “Nézd, szívem… Nézd, ott van Jackie Gleason, és a fejéből egy ló ugrik ki. Úgy néz ki, mint egy madár, amelyik a saját állát rágja. Aztán van egy teve, látod a tevét? Mintha épp eltűnne egy tócsában és a helyén egy szökőkút fakadna, miközben Richard Benjamin röhög a markába.” Olyan dolgokat látok, amiket senki más. De szerintem ez csak egy otthoni hobbiként működik. A saját különleges szórakoz(tat)ásomra.
BH: Én mindenesetre köszönöm a munkád. Jó indok volt arra, hogy felhívjalak és feltartsalak egy rövid időre.
TW: Egyszer élünk, jó ez így. De szívesen folytatom ezt még. Nagyon érdekes volt. Legközelebb készítek jegyzeteket is. Tudod, hogy a yo-yo egy fülöp-szigeteki fegyver a 16. századból? 4 font volt a tömege, egy kábé húsz láb hosszú zsinóron és Amerikába csak 1929-ben jött be.
BH: Kíváncsi vagyok, hogy 2029-ben mi jön be a 14. századból… Talán már szárnyaink is lehetnek majd.

A napokban Beck egy új ‘fícsörrel’ gazdagította weboldalát: a sztár sztárokkal beszélget. Az írásos sorozat első epizódjának első részében Tom Waitsszel beszélgetett Beck Hansen. Az alábbiakban a magyar nyelvű változatot olvashatjátok.

Tom Waits: Hogy vagy?
Beck Hansen: Jól, kösz jól.
TW: Csak pörgünk, mi?
BH: Ja, eléggé. Tényleg, meg akartalak kérdezni Los Angelesről. Ott nőttél fel, ugyebár…
TW: Igen. Whittier, La Habra, Downey, ilyen környékeken. Na igen, meg a Los Lobos, ők is Whittierből jöttek. És Nixon is. Emlékszem a Nixon-piacra. A családjának saját piaca volt.
BH: Tényleg? Pedig én azt hittem, hogy közép-nyugatról jött.
TW: Nem, Kaliforniából és minden évben körbejárt az Oscar Meyer bécsivirslis kocsival, ami egy hatalmas, hotdog alakú kocsi volt. Egy törpe vezette, a kocsiból pedig ordított a zene: “I wish I was an Oscar Meyer wiener.” Elég sokan meg is nézték. Jó műsor volt egy bevásárlóközponthoz képest.
BH: De a kocsi még mindig fut. Időnként még szoktam látni.
TW: Te láttad az Oscar Meyer virslis kocsit?
BH: Parkolni legalábbis.
TW: Kicsi, ötcentis sípok voltak rajta, amik csak három hangot tudtak játszani. (Nevet.) Az igazi tudomány Whittierben.
BH: Én a McArthur park környékén születtem.
TW: Emlékszel arra, amikor lecsapolták a parkban a tavat?
BH: Ó, persze…
TW: Egy csomó cuccot találtak a helyén: kocsikat, emberi csontokat, fegyvereket.
BH: Kiállítást kellett volna csinálni belőlük.
TW: Nem tudom, hogy miért nem csináltak. Régen azt hittem, csak ezért eresztették le a tavat.
BH: Azt mesélik, hogy amikor lecsapolták, az Echo Park tóban találtak egy amatőr tengeralattjárót is.
TW: Istenem…
BH: Nem tudom, hogy tényleg így volt-e.
TW: De úgy érted, hogy teljesen házi készítésű tengeralattjárót?
BH: Igen, gondolom ez régebben volt, mint ahogy elindult a “Hogyan készítsünk tengeralattjárót” magazin. Ilyen szubkultúra még mindig létezik?
TW: Az a “Keleti kölykök” magazin volt.
BH: Egy csomó verzió kering erről a városban.
TW: Ami már inkább nemzetközi. Autózz egy kicsit és máris Oroszországban találod magad. Aztán Indonézia, a Fülöp-szigetek, Közép-Amerika. Elég kemény utazás…
BH: Egy káprázat ez a város. Ha megnézel pár képet arról, milyen volt itt a vidék pár száz éve, csak gazt, meg sivatagot találsz. A városnak nem is igazán kéne itt lennie. Lenyűgöző, hogyan képzelhettek el itt egy várost. Szerintem néhány ingatlanos találta csak ki. Nem egy olyan hely, mint amibe csak úgy belebotlottak az emberek, kipróbálták, hogy iható-e a víz és elhatározták, hogy csinálnak egy várost. Elkezdtem ilyen képeket keresni… Beverly Hillst eredetileg Marokkó-csomópont hívták. Ha megtartják ezt a nevet, most egy egészen más hely lenne. Kíváncsi vagyok te emlékszel-e ilyenekre. Nekem úgy tűnik, hogy ez a város nagyon sokszor cserélte a bőrét.
TW: Hát, egy időben a kocsik mindent elárasztottak. Emlékszem, volt egy vörös csík San Bernardinótól egészen az ócenáig: egy vörös bérautóval 35 centért végigutazhattad az egészet.
BH: Igen, hallottam, egy húszperces út volt.
TW: És az egyik ilyen kocsiszínben van a Epitaph kiadó a Sunsetnél és a Silver Lake-nél. Emlékszel a Continental Clubra a Silver Lake-nél? Az meg leégett.
BH: Igen erre emlékszem.
TW: Egy villám volt.
BH: Tényleg, egy villám…
TW: Igen, valami villámszerű.
BH: Egy jótékonysági koncerten játszottam és háromnegyed órán belül színpadra kellett volna menni. Tiszta, kék volt az ég, és a semmiből lecsapott egy villám. Nem tudom erről hallottál-e. Úgy tizenkét éve volt.
TW: Nem csapott beléd?
BH: Nem, dehogy. Én odabent voltam. De valakit a nézők közül eltalált. Hallottam a balesetet, kinéztem és mindenki sikoltozott.
TW: Elvesztetted a közönséged.
BH: Igen, törölték az egész műsort.
TW: Ezért utáltam mindig a szabadtéri koncerteket.
BH: Tényleg? Nekem több koncertemet is törölték már természeti csapások miatt. Egyszer Mexikóban léptünk volna fel és valamilyen hurrikán jött. Kitört a káosz. Egyszer meg Japánban. A Fuji hegyen játszottam volna, de jött a tájfun.
TW: Tájfun. Ejha. Én nem játszottam túl sokat szabadtéren. Egyszer játszottam Japánban egy elhagyott templomban. A tetőt letépte a vihar. Azt gondolták, hogy király hely lehet koncertekre, viszont mínusz egy fok volt. Emlékszem, a szaxofonosom meggyújtott egy fáklyát és azon melegítette a hangszert a koncert előtt. Szkafanderekbe öltöztek az emberek. Baromi hideg volt odakint. Elég kemény a természettel versenyezni. Sokkal jobb egy színházban. Valószínűleg régimódi és fafejű vagyok.
BH: Mindig kíváncsi voltam, hogy kezdtek el fesztiválokat szervezni. Az ‘50-es években készült képeken, amikor a régi rock ‘n’ roll-fejek a vidámparkokban játszottak…
TW: Így kezdődtek a szupermarketek.
BH: Ja, pontosan.
TW: Pár óra alatt dobták össze hulladékfából a színpadokat.
BH: Kíváncsi vagyok hogy szóltak ezek?
TW: A bőgősöm, Larry Taylor turnézott Jerry Lee Lewiszal az ‘50-es években. Végigutazták az Államokat egy Cadillacben, minden cuccuk a csomagtartóban volt. Az erősítők, a gitár… a hangszórójuk, amivel a tornacsarnokokban játszottak, alig volt nagyobb, mint egy enciklopédia. Mégis nagyon komoly lelkesedést és energiákat hoztak elő az előadásokkal, az emberek eldobták az agyukat. De nem a hangerő miatt. Ott volt az a megszállott faszi is a zongorán, lógó hajjal. Meg a zongora mikrofonja is… Egy zsebkendőbe csomagolt hegedű-pickup volt egy elemre kötve. Más volt az elvárás.
BH: De emiatt máshogy kellett játszanod. Csináltunk ilyeneket pár éve, amikor délen turnéztunk. A műsor után találtunk egy bárt és kis gyakorlóerősítőkön játszottunk. A kocsmában talán egy végfok volt két hangszóróval. Meg sokszor énekeltünk gitárerősítőn. Emlékszem, egyszer El Pasóban voltunk. Volt egy szabadnapunk, járkáltunk a városban és találtunk egy kávéházat. Semmilyen felszerelésük nem volt. Nálunk meg csak egy pár darab, ilyen 15 wattos gyakorlóerősítő volt. Azt hiszem a gitárosom talált valami helyet az utcában, ahol adtak nekünk kölcsön ilyen cuccokat. Amikor elkezdtünk játszani, vagy százan próbáltak bejönni az utcáról a kávézóba, ahol még színpad sem volt, semmit nem lehetett hallani az egészből. Szóval az egész buli csak annyi volt, amilyen érzést le tudtunk ott adni.
TW: Az embereknek csöndben kellett volna lenniük, hogy halljanak titeket. Ez egy alapvető emberi dolog, nem?
BH: Van valami abban a kényelmetlenségben, ha nincs semmilyen cuccod és nem tudod hozni azt a hangerőt, amit megszoktál. Szinte mindennek híján ugyanazt kell nyújtanod. És az emberek meg özönlöttek befelé. Úgy öt centire volt a tömeg az arcunktól. Ez egy másik világ. Egyenesen az emberek fejébe énekelsz, ami egy másik érdekes dolog. (Nevet.)
TW: Fel kell ehhez nőnöd egy kicsit. A Roxyban játszottam egyszer Jimmy Witherspoonnal, már nagyon régen és valaki szétverte a szemközti telefonfülkét szombat este. Az egész környéken elment az áram, nagyjából öt perccel a műsor előtt. Teljes sötétség volt mindenütt, az emberek gyertyákat gyújtottak. Jimmy Witherspoon pedig egy pokolian jó koncertet játszott, persze óriási, hatalmas hangja volt hozzá. A kisujjában volt az egész. A hideg futkosott a hátamon. Szinte kinyírt. Talán egy kicsit le kell venned magadból, hogy meglásd: az eredeti és alapvető építőkövek még egyben vannak. Benézel alájuk és látod, hogy a közönség még mindig ott van és nem esett szét az épület. (Nevet) De hát, egy sima mikrofonnal és egy wah-wah pedállal is elég sok mindent lehet művelni. De még előtte megváltoztatod a hangot és feltekered a hangerőt. Azt hiszem, nagyon lusták vagyunk játszani azzal a sok játékkal, ami elérhető lenne.
BH: Talán jót tesz az, hogy olyan helyzetekben játszol, amikor nincs felszerelésed, akkor nem kellenek ezek a mankók sem. De szerintem már nagyon is ráálltunk arra, hogy halljuk azt a hangerőt és hogy kiváltsuk azt a hatást. Van valami kényelmetlen abban, ha csak úgy hallasz valakit egy szobában énekelni.
TW: Szerintem ez olyan, mint amikor otthon főzöl vacsorát. Kipakolod a tálat az asztalra, dobsz mellé egy villát meg egy szalvétát. (Nevet) Pont ahogy kell. Nem vagyok benne biztos, hogy ez nem csak kozmetika-e. Szerintem azt rögtön tudod, ha valami csak kozmetika és nincs meg a szervezeti egység. Szerintem ezt ösztönösen tudjuk. Honnan jön ez a “legjobb” mánia? Ez csak az embernél van? Ez csak Amerikában van így? Vagy az egész világon? Mindenki a legjobb szemorvost akarja, a legjobb bébiszittert, a legjobb járművet, a legjobb műkezet vagy a legjobb kalapot. Ott vannak viszont a legrosszabbak is ezek közül, amik mégis nagyszerűen működnek. (Nevet) A Denny’s is jól megy, mindig tele van. Még várni is kell egy szabad asztalra.
BH: És a rangsorolási mánia… Az a rengeteg “best of” lista. Időnként megkérnek arra, hogy írjak “Best of” listát. Ez is a rangsorolást erősíti. Hierarhiába állítani a dolgokat és kőbe, márványba vésni.
TW: Ez így gazdaságos. Többet költhetsz.
BH: Igen, biztosan. Talán csak szükségünk van arra, hogy mindent sorba rendezzünk és erről mindenkit értesítsünk. Nem tudom.
TW: Ja, túl sok van mindenből.
BH: Talán ez egy ezredfordulós dolog. Az ezreforduló környékén kezdődött ez. “Melyik a legjobb film? Melyik a legjobb dal?”
TW: Aztán ott van az a nyomás, hogy neked arra van szükséged, amit a legjobbnak kiáltottak ki. Rengeteg ember fél attól, hogy felfedezze a saját egyéni ízlését. Olyan mintha kamasz lennél és nem akarod, hogy egy rossz atlétában vagy zokniban lássanak.
BH: Igen, ilyesmi lehet. Bizonyos dolgok sosem kerülnek fel a listákra, ezek pedig valamilyen “guilty pleasure” kategóriába kerülnek.
TW: Az én elméletem szerint az innovátorok az egyetlenek, akik új ajtókat nyitnak ki a dolgokra, aztán hatalmas tömegek jönnek mögöttük, akik letapossák őket.  Le kellene választani az innovátorokat a földről, mint abban a filmben, a Maszkban. Mint a Colorform játékban.
BH: Sokat gondolkodok olyan emberekről, akik felugranak egy vonatra, hogy egy trendet kövessenek. Olvastam a görög drámaíróról, Euripidészről, meg néhány másikról. Euripidész 105 drámát írt, amiből kettő maradt fenn. El tudod képzelni, hogy megírsz 105 színdarabot és 105-öt kell írnod ahhoz, hogy egy-kettő megmaradjon? Aztán az jutott eszembe, hogy azok, akiket az elveszett színdarabok befolyásoltak, végülis azok, akiknek a segítségével valahogy ezek fennmaradnak. Ez nem arról szól, amit eredetileg csináltál, hanem a dolgok továbbadása a következő embernek. Folyamatosan változnak és teljesen új dolgokká alakulnak.
TW: Hagysz egy térképet valakinek. A többieknek már kevesebbet kell dolgozni. Lehet, hogy az a kettő, ami megmaradt már csak a “kisebb meló” volt.
BH: Lehet, hogy a selejt volt? Sosem tudjuk meg. De lehet, hogy azok a dolgok, amik az elveszettekben voltak, mindent megváltoztatnának?
TW: Ez nagyon is lehetséges.
BH: Azok, amik elvesztek, a határidőt adták meg azokhoz, amik megmaradtak.
TW: Ez olyan, mint amikor egyszer egy elveszett Van Gogh-képet egy garázsban találtak meg egy kiárusításon. Az a nő csak napellenzőnek vette meg a konyhájába. Árnyékolónak használta, úgyhogy teljesen kifakult a naptól. És még körbe is vágta, mert nem illett az ablakkeretbe. Amikor rájöttek, hogy egy Van Gogh-ot használt napellenzőnek, a múzeumi szakértők elözönlötték a nappaliját és azt kérdezgették: “hogy vághatta le egy ilyen festménynek a tetejét?” Mire ő azt mondta: “csak az égből volt ott még egy kis rész”. Néha az az igazi érték, amik illeszkednek a dolgaidhoz. Nagyon szubjektív. És azokat a dolgokat jegyezzük fel, amik szétesnek. Mint a celluloidra forgatott filmek, amik el fognak tűnni. Mintha zsírpapírra rajzolnál.
BH: Igen, valahol azt olvastam, hogy az 1930 előtt készül filmeknek csak 20 százaléka maradt fenn.
TW: De ilyen a hús is. Még ezen a földön is, ahol élünk, az összes valaha élt állatnak az utolsó 20 százaléka maradt csak fenn. Millió másik faj már kipusztult. Komolyan küzdened kell. Csak az erősek maradnak életben. Ez kinek a száma volt: “Only the Strong Survive”? A dalaidból filmzenét kell csinálni, hogy megmaradjanak. A felvételek eltűnnek, de az emberek megmaradnak. Dallamok kellenek nekik, amik fennmaradnak.
BH: Ez igaz. Szerintem az utolsó dal, amire emlékezni fognak az emberek, a “Happy Birthday” lesz.
TW: Igen, ez biztos. Borzasztó, de szerintem a dalokkal a közhangulat is érdekes dolgokat művel.
BH: Mintha valamilyen tervezett erózió lenne ebben. Ez is a része.
TW: Igen és minden generáció egy csomó új dallamot csinál. Mégha az előző generáció azt is mondja: “hé, mi a baj ezekkel a dallamokkal? Annyi jó dallam van körülöttünk. Miért kell új dalokat csinálni? Frankó kis nótáink vannak mindenről, amiről ti írtok. Egy csomó dalunk van a csajokról.” “Nem, nem. Figyelj, apa! Mi valami teljesen mást, sokkal királyabbat csinálunk itt. Te folytasd csak a magadét.” Mire az öreg: “Ismered Jimmy Durantét? Hallottál már Jimmy Durantéről.”
BH: Mint az aranymosás. Tudod… Még mindig bíznak ebben. Hogy megtalálják valaminek egy pici darabját. Még ha csak egy morzsányit is.
TW: Igen, mindenki ezt csinálja. Ahogy Alfred Hitchcock mondta, amikor meglátta Ginger Rogerst egy béna aranyruhában egy filmbemutatón a Hollywood Boulevard-on: “Arannyal futtatott hegyek vannak itt.” (Nevet)
BH: Biztos van egy másik út, amivel mindenki  próbálkozik és amiből mindenki meríthet: “A Dal”.
TW: Nézd. Van egy heavy metál zenekar, aminek a zenéjével a rabokat kínozzák Irakban. Marha hangosan ordít a zene, hogy kihúzzanak belőlük valamilyen információt. Nem hagynak aludni és csak ordít ez a zene. És csak annyi az egész, hogy hallgatni kell. Egy bizonyos dalt ettől a zenekartól. Ugyanúgy, ahogy egy parkolóban klasszikus zenét játszanak. Hogy távoltartsák a tolvajokat. Beethoven szól a hangszórókból. Ma már senki nem lóg ott, senki nem iszik meg egy sört a parkolóban. Ez mindent megváltoztatott.
BH: Ja, akaratlanul is egy eszköz leszel.
TW: Sosem tudod, hogyan használnak majd téged. Lehetsz ajtóütköző, papírnehezék vagy nemzeti himnusz. Nincs előre kijelölt út. Ahogy mi meghalunk, a promóciónak is vége. Majd meglátjuk, hogy menni fog-e magától tovább. Ahogy a dallamok, nem?
BH: Persze pillanatnyi impressziók lesz. Tudod, ha csak fotóink lennének a ‘20-as, ‘30-as vagy a ‘40-es évekről, az csak egy dolog. De, ha már hallhatod a zenéket is…
TW: Igen, néhány tényleg odafigyelnek a zenére és az megragadja a képzeletüket. Csak meghallasz egy számot: “California, Here I Come” és végül úgy döntesz, hogy odaköltözöl. Az emberek így mentek San Franciscóba.
BH: Arról nem volt túl sok dal, hogy Észak-Finnországba költözzünk…
TW: Vagy Needlesbe, meg Lodiba. Nem volt túl jó reklámnak Lodinak a “Stuck in Lodi Again.” Ki a fene akarna abba a városba költözni, amiről valaki azt énekli, hogy “már megint ittragadtam”. Nincs dala minden városnak. Sinatra megpróbált Los Angelesről énekelni. Elég bénán sikerült. Nagyon bénán. A hideg rázott tőle.
BH: Ez még a ‘80-as években volt?
TW: “LA, You’re a Lady.” Ez az egyik ilyen bénaság. Ez a rím, vagy a ritmus a Los Angeles névre.
BH: Szerintem senkinek nem sikerült jó dalt írnia LA-ről.
TW: Talán a rím vagy ritmus miatt.
BH: Na, igen, nem nagyon lehet.
TW: De Chicago vagy St Louis, ezek nagyon jó hangzású nevek. New Orleans. Nagyon sok dal szól New Orleans-ról.
BH: Próbálok visszaemlékezni, de nem tudom, hogy írtam-e valaha is dal valamilyen helyről. Nem, ez nem igaz… Egyet írtam, a Modesto-t.
TW: Ez a város onnan kapta a nevét, hogy az a két faszi, aki a várost alapította, nem akarta, hogy a saját nevüket viselje a hely. Túl szerények voltak (angolul: modest) ehhez, ezért nevezték el Modesto-nak.

(Beck weboldalán a folytatást a jövő hétre ígéri, amint közzéteszi a második részt, elkészítem a fordítást!)

A nyugati civilizációt fekete-fehérben megélni és túlélni igyekvő gondolkodást nem árt rendszeresen karbantartani és leküldeni egy nagygenerálra, legyen a végeredmény bármily fájdalmas.

Hogy mire célozgatok itt? A minden létezőről alkotott ítéleteink és a minden létezőhöz társított elvont fogalmaink olyanok a hétköznapokban, mint kutyának a póráz. Jobb lenne nélküle, szabadon lófrálni, de egy idő után elkóborolnának és bizonytalan, hogy aztán hazatalálunk-e újra. Határozott ítéletek és azok határozott rendszere nélkül szerintem az emberi agy egész egyszerűen felrobbanna. Adottnak tekintem tehát, hogy mindenkinek mindenről határozott véleménye van, a jelenségeket - meg úgy általában az élet “dolgait” - minden ember bedobozolja a “jó” meg a “rossz”, a “szeretem” meg a “nemszeretem” feliratú tárolókba. Akár egy sorozatot is megérne azzal foglalkozni: mi az, amit eddig szerettünk, pedig nem kéne és mi az, amit utáltunk, holott csak szeretni lehet.

E sorok szerzője világ életében, amely a földtörténetben elenyésző, alig több mint három évtizednyi morzsát jelent, szóval, e sorok szerzője mindig is utálta Bob Dylant! Nem őt magát, persze, hanem mindazt, amiért a fél világ körülugrálja őt.

A poszt bevezetésében taglalt, önkritikus szervizelést az utóbbi időszakban egyre nagyobb kedvel végzem, így lettem például nemrégiben növényevő. Tegnap késő esti konyhai foglalatoskodásom közben (tejszínes gombapörkölt készült), úgy döntöttem, hogy adok egy kisebb pofont az előítéleteimnek és megpróbálom megérteni, hogy miért szeretik mások Bob Dylant, én pedig miért nem. Erre a célra az idén megjelent Together Through Life című lemezt választottam. Pechemre, mert ami történt, abból nehéz jól kijönni: rengeteget magyarázkodhatok majd azoknak, akiket eddig kiröhögtem a Dylan-rajongásuk miatt.

Már az első dal gyanús volt, meg is néztem gyorsan, hogy jó lemezt helyeztem-e el a lejátszóban. És még milyen jót! A meglepetés a cd összes számán végigkísért, bevallom, később még az is az eszembe ötlött, hogy ha feltámasztanánk a pajtásokkal néhány éve elfeledett feldolgozás-zenekarunkat, erről a lemezről több számot is be kell majd emelnünk a repertoárba.

Azt mondjuk könnyedén meg tudom magyarázni, hogy a Together Through Life miért csábított el azonnal: az összes számot hallottam már valahol, valakitől. A My Wife’s Home Town például Willie Dixon I Just Want To Make Love To You című örökzöldjének egyértelmű reinkarnációja. Bob Dylan új lemezének gyökerei pontosan abból a földből szívják a tápanyagot, amely kulturális-zenei kamaszkorom csíráit nevelték. Kulturális-zenei identitásom ellentétes oldalai, a szeretem-nemszeretem a jin-jang együttélésének szabályai szerint szépen lassan feloldódtak egymásban, s már alig vártam a reggeli munkába érkezést, hogy újrahallgathassam azt a lemezt, ami a konyhában tegnap éjjel elvégezte az ideáim nagygenerálját. Azt már csak a ma hajnali research után mondhatom, hogy a lemez borítója tökéletesítette az egyébként is kristálytiszta zenei élményt. A hátsó borító képe alapján meggyőződhettek arról, milyen zenekar biztosította a hátteret ehhez a tapasztalathoz. Azt viszont már nehezen magyaráztam meg magamnak gomba- és hagymadarabolás közben, hogy én eddig miért nem hallgattam meg egyetlen Bob Dylan-lemezt sem. Könnyű megoldás volna kijelenteni, hogy eddig “nem jött be”. Az indoklás - “nem tetszik a hangja”, “nem ütnek a dalok”, “a Rolling Stonesszal közös fellépésen az öreg csak kullogott a ritmus után és még a gitárja sem volt behangolva” - csupa olyan érv, amelyeket egyszer sem hánytam a kedvenc előadóim szemére, Bob Dylan hangjával pedig, rájöttem, sosem volt különösebb bajom, de érvként számtalanszor felhoztam ezt.

Annak még utána kell néznem, milyen kategóriákban milyen világdíjakat nyert el Bob Dylan karrierjének több mint negyven éve alatt, de kétlem, hogy a root music kategória gyakran bukanna fel a serlegeknek ezen végtelen listáján. Pedig már első hallásra nyilvánvaló volt, hogy a Together Through Life igazi “gyökér” lemez: Bob Dylan igazi amerikai népzenét játszik, ez kétségtelen. És itt a legfőbb ideje, hogy Dylan úr munkásságát is a-tól z-ig elhelyezzem a zenei gyűjteményemben.

Beszélgetéseink alkalmával az érdekes emberek személyes környezetébe szeretünk betekintést nyerni. Gaskó Balázs a Gül Babába vezetett minket, de valójában ennél sokkal messzebbre…

- Mi a kedvenc tévéműsorod?
- A foci és… na jó, szóval én tényleg mindent megnézek. Ahhoz szoktam hozzá gyerekkoromban, hogy végignézek mindent. A kedvenceim viszont az olyan műsorok, amikben  valamilyen titoknak járnak a végére, vagy éppen oknyomoznak.

- Mint a DoQ tényfeltárós kisvárosi gyilkosságai?
- Olyan is volt. Az Explorer Historyn egyszer keresték híres emberek, Nigela meg Anthony Perkins rokonait. Vagy semmit nem nézek… Amióta gyerekeim vannak, szinte semmit.

- Úgy tudom, ők eleinte bármit megnézhettek. Mi történt ezután?
- Beszartunk… Amikor láttuk, hogy b.. meg hova vezet ez? Amikor második osztályban a nálam is kisebb gyerekektől nagyon durva dolgokat hallottunk, csak mert benyomhatják a tévét, amikor délután “a mutter nincs otthon”… Amikor már nem azt hallod, hogy a Barbie-baba a létszükséglet, vagy hány gólt rúgtam a harmadikosoknak, na akkor nekünk nagyon tele lett…

- A tévés karriered során leginkább gyerekekkel foglalkoztál? Nem adott ez egy kompetenciát, képességet?
- Én azt tanultam meg a nagyon-nagyon sok gyerekkel való foglalkozás során, hogy vagy elveszed a gyereket a szüleitől három éves korában, vagy valamilyen rousseau-i elv alapján te majd megneveled, mert idealista vagy és szeretnél egy jobb világot. Vagy tényleg legyen vele a szülő! Az bőven elég, ha vele van, hogy a gyerek meg tudja őt kérdezni. Nekem mindig az volt a bajom a gyerekműsorban, hogy én vezettem a gyerekeket, de nem tudtam aztán leülni velük egy bő félóra-órát, amit kellett volna. Nem alakult ki semmilyen képesség, csak a parázás képessége. Tudtam, hogy milyen gyereket nem akarok, hogy milyen ne legyen. Pláne olyan, mint én, aki napi 14 órát tévéztem régen! Mindent megnéztem.

- Volt az ORTT-nek egy kampánya: Ne a tévé nevelje fel a gyerekeket…
- Az egyik film az tök jó! Az alvó család éjszaka, a gyerek a fotelben…

- Meg a rúdon táncolós, meg a születésnapi tortás…
- Többször kellett volna ezeket leadni, mert a gyerekeim egyszer sem látták, az asszony egyszer se látta, én is csak a neten találkoztam velük.

- Egyszer azt mondtad a mai gyerekek tévézéséről, hogy veszett fejsze nyele, mert a szüleiket is a tévé nevelte. Lehet-e még ez kérdés ma: gyerek vs tévézés, gyerek vs médiafogyasztás?
- Abszolút. El kell feledtetni a gyerekkel, hogy a média hatalom és öt éven belül az internetről is ezt kell majd mondani. Én megbántam az engedékenységet, én vagyok az a kutya, amelyik sír, hogy hatot kölykezett. Az egészet, úgy, ahogy van, máshogy kell csinálni. Tegnap láttam a Filmmúzeumon egy ‘68-as sportösszefoglalót a Davis-kupáról, emberek ballonkabátban… Nem volt tévé, programok voltak, az emberek mászkáltak együtt. Ma már nem kell csinálni semmit, még véleményednek sem kell lenni. Nem a szem rágógumija ez már rég, hanem az agyé, valljuk be. Három-négy éven keresztül nem olvastam egy darab könyvet sem gimi után, ez nagyon ciki! Mélységesen szégyellem magam. Baj lesz ebből, illetve baj van! Nem Ganxta Zolee-val van baj, hanem, hogy a gyerekek elhiszik, hogy a tuti onnan jön és valahogy működik. Kipróbálta kétszázezer gyerek és azt hiszik, hogy az a szleng. Én kipróbáltam az általános nyelvészetet, egy darabig ment, csak eltanácsoltak… Nem a “csaj”, meg a “csávó”, meg a “jatt” a szleng. Igaz, ez egyfajta hetedikkerület-függőség. Összeszedetten tudok beszélni, ez az én bajom… Nem kenyerem a szó.

- Mi bajod lett ebből?
- Itt maradtam a tévénél…

- Vagyis…
- Nem az a bajom, hogy Magyarországon maradtam és nem Opra Winfrey második szerkesztősegédje lettem, akinek csak egy picivel kisebb villája van, mint itt bárkinek. Az a baj, hogy megszoktuk a fél megoldásokat. Nincsenek feedbackek, semmit nem tudunk arról, hogyan hatott az adás. Lenyomjuk, utána pedig nagyon elkerüljük az AGB második emberét, akivel nagyon régen sokat találkoztunk itt a Bohémtanyában. Mert nagyon jól tudjuk, hogy miről szól minden felmérés. Nem gondoljuk meg, hogy mit teszünk. Így most, ahogy mi most beszélgetünk, meg lehet gondolni. Nagyon kicsi a nézőszámunk és nagyon szar. De a nézettség így is tízezrekben mérhető, ha az egyik tengelye ennek elmozdul, a legkisebb mérés is több tízezer embert jelent. Ez kib…tt nagy felelősség! Egy tanárnak, egy Cicerónak nem volt soha ennyi nézője, hallgatója.

- Emberekhez, riportokhoz adod magad, az arcod, amikor beszélgetsz velük és felkonferálod őket. Mekkora tered van a személyes értékrended, ízlésed közvetítésére?
- Az ízlésem, az tudja befolyásolni maximum és semmi más. Ez egy nagyon jól átlátható szerkezet: kellenek arcok a képernyőre, ez nyilvánvaló. A szerkesztő hozza az arcokat, én meg - bárkit kapok - nagyon nagy barna bociszemmel, kíváncsian megkérdezem.

- Előfordul, hogy tiltakozol a szerkesztőségi üléseken?
- Nem. Soha. Egy megalkuvó macska, az vagyok én. Ehhez szoktam hozzá.

- És mi a másik oldal? Mit kapsz te azért cserébe, hogy megalkuszol?
- Az elején azt hittem, hogy csajozni lehet.

- Mint a gitározással…
- Igen, még rocksztár lehettem volna, csak mások jobbak voltak. Volt ilyen évfolyamtársam, abból tudtam, hogy lesz valaki, csak az őrült volt. Én úgyse tudok olyan lenni. Szóval csajozni azt lehet. Nem csak azt, de az elején még ezt hittem.

- Ezt hogy adod el önmagadnak?
- Sehogy. Csak panaszkodok.

- Kerestél vagy keresel jobbat?
- Kerestem. Későn már, de igen. Régen azt hittem, hogy menni fog a szekér és akkor megnyugszom.

- Hol látsz lehetőséget?
- Apámmal is erről beszélgettünk nemrég. De hidegkonyhai szakács már nem lehetek… Egyébként pedig azt, hogy nemcsak megkérdezem az embereket, hanem megmutatom őket. Egyes szám első személy lesz a szerkesztőségi értekezletből, abból, ahol csak kiosztanak valamit…

- Milyen keretek között?
- Tervek vannak… főleg internetes tervek. Én még hiszek ebben. Mintha egy valóság-show lenne: vállaljuk, hogy Balázs megy az utcán és beszélget emberekkel. Volt régen egy kísérleti jellegű és nagyon sikertelen próbálkozásunk erre. Becsöngettünk lakásokba és megkérdeztük: “hogy tetszik lenni?” Tízből háromszor kidobtak, de csak azért, mert nem hittek a kamerának, és azt gondolták, hogy el akarunk lopni valamit… Aztán csak leültek, panaszkodtak egy kicsit, de utána már folyt belőlük a szó. Ott ültünk, kaptunk kávét, néha még vilmoskörtét is, király volt!

- Ezt a kísérletet mi motiválta?
- Az, hogy megmutassuk: bárki lehet érdekes és jó ember. Nem az a lényeg, hogy minket látnak ott, meg, hogy mi ott tartjuk a mikrofont… Ennél ez jóval több, és mindenki kurva érdekes. A saját szakmámat próbálom most ezzel szintre hozni. Nem vagyunk többek senkinél.

- Nem tartod magad a klasszikus értelemben tévés sztárnak?
- Nem azért tartom magam érdekes embernek, mert benne vagyok a dobozban. Én egyébként baromira érdekes vagyok, tessék velem beszélgetni! Az a lényeg, hogy itt vagyunk hatmilliárdan és vagy megismerjük, vagy leharmadoljuk egymást.

- Mit jelent a tévében a leharmadolás? Mennyit tudsz tenni ez ellen a napi munkádban?
- Két dolgot szoktam csinálni - azonban mindkettő passzív. Soha nem vágok közbe. Egyszer vágtam életemben közbe, élő műsor volt és lejárt az adásidő, jött a szilveszter. Ott azért az ciki… A másik az, hogy a szemébe nézek az embereknek. Nagyjából ennyi. Ilyen nagy cseleket tanultam meg. Tudom, hogy nem pontosan ezt kérdezted, de én nem vagyok oknyomozó, sosem vágok közbe. Én nem akarok vájkálni, meg akarom hallgatni, aztán valamelyik része úgy is érdekes lesz az embernek. Vagy a története, vagy a múltja, vagy az, ami a fejében van.

- Hány riportot csináltál eddig az elmúlt körülbelül húsz évben?
- Múltkor az adásrendező kiszámolta, hogy ő mennyit rendezett, én meg azt, hogy mennyit kérdeztem. Eszerint valahol 330 és 430 ember között van. Ebben nincsenek gyerekek, nincsen szabadtéri esemény, amire már nem emlékszem.

- És hány interjút adtál?
- Négyet?! Olyan volt, hogy iskolákban jártam és odajöttek hozzám, hogy ők az iskolarádió… ilyenből volt több is, de ez egy vicc…

(Miközben a jegyzeteim között kotorásztam, Balázs elkezdett beszélni:)
- Nem tudok magamról beszélni, mert rendkívül nagy problémáim vannak magammal.

- Vagyis?
- Most látom, hogy ez a kicsit kabarészerű 21 év [a tévénél] három levedlett bőrt jelentene. Hétévente kellene megújulni, ráadásul én kisebb vagyok, úgyhogy nekem gyakrabban. A teljes kilátástalanság van most. Meg hát 40 vagyok, baszki! És nem tudom megbeszélni magammal, hogy ez most mi. A gyerekekkel már tudok beszélni, de úgy nézem őket, mintha valami kis formálható viaszbábuk lennének. Viszont a sajátjaim miatt nem tudok teljesen őszintén és elfogadóan beszélni velük, mert itt mozog hátul a nyúltagyban, hogy “nekem ilyenem van, keze, feje, lába az nagyjából ekkora és én ebből szeretnék valamit”. Meg nem tudom azt sem, hogy mit akarok én ezzel az egésszel. A 21 év alatt elmaradt a megmutatkozás.

- Valóban nagyon fiatalon kerültél a tévéhez. A cél később fogalmazódott meg, mint ahogy adottá váltak hozzá a keretek?
- Igen. Akkor én még nem gondolkodtam, amikor kilöktek a színpadra.

- És azóta?
- Egyfolytában azt néztem, hogy mi van a másik oldalon. Mindig volt egy megfelelési kényszerem. Ez súlyos személyiségtorzulás, de mi tényleg nagyon korán kezdtük!

- Ez vezetett a személyiség-torzuláshoz, vagy a személyiség-torzulás ágyazott meg annak, hogy belekerültél a körforgásba?
- Megfelelő “mennyiségű” exhibicionizmus kell ehhez, engem pedig e nélkül tettek oda. És ez problémát okoz, ami szerintem törvényszerű. Ezért vannak olyan színészek és zenészek is, akik megfelelő exhibicionizmus nélkül csinálják.

- Ez most egy kicsit nem értem…
- Én egy munkát végeztem el és nem teremtettem semmit! És ez egy érzékeny személyiséggel keverve még szarabb. Ha te hiszel valakiben, akkor ez megy -  én pedig úgy kerültem bele, hogy hittem rendezőkben, szerkesztőkben…

- A személyiségfejlődésben viszont törvényszerű az a pont is, amikor az addig magától értetődő mintát megkérdőjelezed.
- Én a mai napig nem kérdőjelezem meg. Odatesznek és azt kell csinálni. Szolgalelkűség…

- Amikor mi legelőször találkoztunk…
- … na, látod, pont erre céloztam. Nekem az a fontos, ha találkozom valakivel, az hogy áll hozzám. Ennek van egy olyan oldala is, hogy aki benne van a dobozban az buzizsidó, azzal nem foglalkozunk, azt néha meghallgatjuk, meg néha verekszünk, de akkor jön a Béres Juli és megvéd. A másik része pedig olyan, aki gyerekműsorokban látott először, de azóta felnőtt és ezt kurvára meg akarja tagadni, mert ami akkor volt, az szar. És nem a Moha és Páfrány szintjén szar, mert az már retro és divatos. Hanem úgy szar, hogy azt mondják: “voltak ilyen nagyfejű szemüveges majmok, akik meg akarták nekem mondani, hogy mit csináljak”.

- Sokan mennek oda hozzád így, amikor felismernek?
- Odáig nem érdekel, amíg rólam akar valaki megtudni valamit. Nagyon kicsi, tyúkszaros pont az én életem, inkább mondja el, hogy neki mi baja van. Ha ő ezt adja, akkor én a szívemet-lelkemet. Ha elhúzza a rolót, akkor megkaphat, de ha csak nézi, az nem elég.

- Ez mennyire sikerül az embereknek a tapasztalataid szerint? Segítesz nekik ebben?
- Nagyon jó lelki szemetes láda vagyok, de egyébként alá is játszom. És jó, most itt már fél órát panaszkodtam, de mindenki emberből van, mindenki megnyitható. Mindenki tud beszélni, csak rá kell hagyni az időt és le kell szedni a sallangot, hogy én vagyok “Balázska a dobozból”. Szeretem megtudni a másikról, hogy ember, nem pedig csak egy gyalogos a Paulay tizenötven-akárhány előtt.

- Neked jól esik magadról beszélni?
- Nem! Nekem nagyon nem, én másokat szeretek hallgatni.

- Nincs ilyen igényed, hogy egy kicsit rád is legyenek kíváncsiak? Mindig te kérdezel és neked válaszolnak. Woody Allen azt mondta: millió válaszom van, kinek van kérdése?
- De, néha igen. Abban a pillanatban, amikor én meghalok, a gyerekeim rábukkannak majd rengeteg irományra, meg naplóra az apjuk életéből…

- Eljutottunk a kedvenc kérdésemhez…
- A halál? Jön a kaszás, na az szép…

- Akkor játsszunk még egy parti sakkot…
- Stefan Zweiget németül kellett olvasnom, mert megígértem a némettanáromnak. Borzasztó volt, sakknovellát németül?! Ennél sokkal jobb volt Anyegint olvasni. Orosz-német szak… Mi volt a kérdés?

- Író-olvasó találkozóra szeretnél járni 62 évesen. Honnan ez az ambíció és mióta éhezik benned?
- Folyamatosan…

- Mikor lesz ebből regény?
- Hát, abból már van három, csak jól titkolom. Ha majd elmúlik az, hogy azt hiszik, hogy Balázska a dobozból jött, akkor majd jön Balázska név nélküli betűjele a netről. Súlyos szerepzavarban élek…

- Ezeket a regényeket te megírtad, vagy a fejedben vannak egy biztos helyen?
- Ezt a hármat már úgy nagyjából leírtam. Csinosításra szorulnak.

- Mikor kezdődött ez?
- 17 évesen. Amikor nekem nyáron ez már munka volt, akkor tudtam, hogy el kell mesélnem azt, hogy mit tanultam én ebből. Hogy mit jelent egy embernek, hogy kommunikál. Ha csak odanéz, ha csak azt mondja, hogy “az anyját!!!”, ha azt mondja, hogy “3 forint 70-be kerül”. És leírtam, hogy én mit érzek ebből. Nagyon nagy rutint lehet egyébként ebből szerezni, csak nem szabad vele visszaélni és nem szabad megmutatni, hogy ez a rutinod megvan! Ha innen elsétálunk az Oktogonig és azt nézem, hogyan viselkednek az emberek, abból kurva sokat leveszek. Azért nézem általában a földet, hogy ne érezzék, vagy én magamban ne érezzem azt, hogy mindenkiről le kell szedni mindent. Ahogy leül elém a riportalany és felrakják rá a mikroportot, már tudom, hogy milyen.

- Ha a jövő héten mehetne a nyomdába az első könyved, melyik lenne az? Miről szól majd az első regény?
- A kisember viszonyáról. Először a családjával, aztán a társadalommal - Eperjes Károllyal és Gaskó Balázzsal a főszerepben. Ez egy Uramisten parafrázis: van egy nagyon hasonló hajviseletünk, egy cirkuszban játszódik a történet, én vagyok az Eperjes fia, aki csak egyetlen trükköt csinál meg. Nem véletlen aztán, hogy nem is sikerül. Erről már ősz hajjal - azt hiszem - lekéstem: hogyan kell megcsinálni az álmokat…

- És erre választ ad majd a könyv?
- Nem kell szégyellni azt, ha te erről gondolkodsz. Ez a lényeg. Nem kell szégyellni azért, mert ez feleslegesnek tűnik. Hogyan teheted magad egésszé? Ahhoz nem kell se doboz, se manézs, se színpad. Elég rossz pillanatban találtál meg, ebből a szempontból…

- Az eddigi beszélgetéseink alapján úgy tűnik nekem, hogy nem először vagy ilyen helyzetben. Múltkor beszélgettünk Balaton-koncertekről, sírásról, depresszióról. Miben más ez a mostani állapot?
- Az, hogy ráébredtem, hogy a mosolyom is hamis! Nagyon földhöz ragadtan, nagyon racionálisan hiszek a tudományban, az anyagban. Viszont tudom, hogy ez a nagy spirituális világanyagos egész ez valami más. Bakok vagyunk te is meg én is, az a kárhozatunk, hogy ezt valahogy össze kéne hoznunk egyben. És van egy szuicid vonal is ebben, amit én ugyan nagyon lassan, de művelek. Még ha bármi örömöm lenne benne, akkor azt mondanám, hogy rendben van. Velünk Bakokkal nehéz…

- Hogy éled meg azt, hogy arra a munkára vagy rendelve, amit végzel?
- A mikrokörnyezetet minden Bak úgy éli meg, mintha makró lenne. Nekünk nem egy ember ül velünk szemben, hanem a világegyetem. És minden egyes mondatunk a világegyetembe kiejtett szó.

- Hol töltődsz fel a magánéletedben? Írás, olvasás, internet, pecázás?
- Ezek, de mondok még egyet: a kíváncsiság. Én azt tanultam meg a Fazekas gimiben, ahol reálnak illik lenni, és ezt nagyon tisztelem is, hogy nincs lezárt ember. Kíváncsinak kell lenni. Mindig másik ember ül le veled szemben és ez kurva jó. És ha sétálsz az utcán, mindig másik ember fog veled szembe jönni. Ez tölt fel. Meg az, hogy nem vagyok otthon és nem vagyok bezárva a doboz elé, amit egyébként szeretek nézni. Hanem olyanokon vacognak körülöttem az emberek, mint a kutyasétáltatás…

- Megszállott pecás hírében állsz.
- A peca is menekülés. Addig sem vagy emberekkel. Ez olyan zöld… mert az ember vagy ökoanarchista vagy pszichiáter.

- Ha te nem tévés lennél, hanem ökoanarchista, mit csinálnál?
- A tévén keresztül mutatnám meg, hogy mit vesztesz el. De ezzel  most visszatértem a tévéhez…

- Odaláncolnád magad Pakshoz?
- Nem, én atompárti vagyok. Inkább kimennék egy benzinkúthoz és elmondanám az embereknek, hogy mi az, amikor 4 forinttal olcsóbb lesz a benzin. Hogy mi van emögött, hogy ennek nem szabad örülni! A hülye ilyenkor úgy érzi, hogy olcsóbb lett, akkor megint használhatja… Elmondanám, hogy mi az, amikor az otthoni energiafelhasználást mondjuk nem napból csináljuk meg, hanem még mindig füstölnek az erőművek… Mivel természettudományi műsorokat csináltam, végignéztem az összes itthoni erőművet, eljutottunk Szlovákiába, Ausztriába, Horvátországba. Senki nem gondolkodik azon baszki, hogy ez hova vezet a jövőben! Én magamtól leszek tüdőrákos, de a többiek nem!

- Most egy huszárvágással térjünk rá arra, amit múltkor említettél, hogy dédelgettél álmokat a zenei karrierről, de nem jött be…
- Bassza meg!

- Bővebben?
- Semmi. Mindenkinek rocksztárnak kéne lenni! Múltkor a Galamb megkérdezte, hogy mi a rockzene lényege, a szabadság? Nem. Az őszinteség. Amíg őszinte vagy, addig jó.

- Milyen próbálkozásaid voltak?
- Szövegeket írtam. Írok néha.

- Milyen hangszeren játszanál egy zenekarban?
- Basszusgitáron. Bár az nagyobb, mint én… Az nem a zene keretét adja meg, mint a dob - arra én kevés vagyok -, hanem a stílusát. De miután van Prince, az ember letesz mindenről. Amíg ő nem hal meg, addig istennek nincs érdekében újrakezdésre ösztökélni önmagát. Ezt egyébként egy temetésen olvastam: “csak Isten kezdheti újból”. 22 évesen pedig felraktam az ágyam fölé ezt a feliratot, hogy “Isten kezdje újra”. Viszont van, amikor nem érdemes…

- Ha mai eszeddel újra 18 lennél, hol kezdenéd újra?
- Megcsinálnám azt a műsort, amikor a Csernus beszél, de az emberek a sarokból válaszolhatnak. El kell dönteni, hogy lelki szemetesláda akarok lenni vagy megmutatkozom…

(Gül Baba, Budapest, 2009. május)

(fotó: Horváth Győző)

(A következő interjúban Kardos Dániel gitárművészt faggatjuk. Publikálás nagyjából két hét múlva.)