vladimir woodstock

Amikor a finnországi Sipoo (finnül Sibbo) városvezetése három éve fejébe vette, hogy 25 éven belül megháromszorozza a település lélekszámát, majd ezt sietősen be is jelentette, valószínűleg minden képviselő azonnal leizzadt, hogy vajon nem egy lehetetlen küldetést vállaltak-e el. Hogyan fogják ezt valóban elérni? Mit mondanak majd az embereknek, ha 2031-ben számon kérik rajtuk az eredményeket?

Némi bátorsággal és gyűszűnyi finn nyelvtudással most a sipoo-i városháza segítségére sietnék. Két megoldás is van ugyanis. Egy: a várost megfogják a négy sarkánál, és amúgy legényanyásan-rátótiasan elhúzzák egész Helsinkiig, majd gyorsan leülnek a kocsmában és úgy csinálnak, mintha ez mindig így lett volna. (Ezzel a megoldással a tervet többszázszorosan teljesíthetik túl, viszont annak eredeti célja pont az volt, hogy Sipoo önkormányzata független maradjon Helsinkitől.) Kettő: na, ez egy kicsit bonyolultabb, de sokkal önállóbb és kevésbé kínos megoldás, mint az első. A kettes számú forgatókönyv szerint tehát a lehető legtöbb turistát kell mind bel-, mind külföldről Sipooba csábítani, aztán a látogatókat majd rabul ejti a hely szépsége és soha nem akarnak majd másutt élni e kerek világon. De hogy lehetne elérni, hogy soha nem látott mennyiségű turista látogasson Sipooba?

Például úgy, hogy az ambiciózus helyhatóság minden látogatónak ingyen adja az Iiro Rantala New Trio lemezét!

És akkor most álljunk is meg egy pillanatra. Képzeljük el, hogy Sipoo városkában 1970 januárjának végén felsírt egy kisfiú, akinek szülei valamilyen furcsa, az egész Földön csak a finnekre jellemző gondolkodásmód miatt az Iiro nevet adták. Majd, mire a következő szűk negyven esztendő szinte tündérlegyintésre tova röppent, a kis Iiro a finn zenei élet és a földkerekség jazz-szcénájának egyik legmeghökkentőbb figurájává cseperedett. Persze, nem ment mindez ennyire könnyen, a helyi iskolák után manhattani zenei képzésre is kellett járni, meg felzongorázni pár lemezt a Blue Note-nál, aztán persze több ezer (!) koncertet lenyomni a világ több mint 50 országában. (Most pedig csak az tegye fel a kezét, aki a világon legalább ötven nagyvárosban járt már! Iiron és rajtam kívül persze.)

Ha pedig most nincs türelmetek elolvasni azt, hogy az Iiro Rantala New Trio mitől érdekes - például attól, hogy van még egy olyan idióta, mint Iiro, csak Marzinak hívják és öltönymellényben meg tehenészcsizmában jazz-metált gitározik, meg attól, hogy van még egy harmadik hülye, akit Felixnek hívnak és valószínűleg szülői kíséret nélkül még egy sört sem ihatna meg Sipoo-n kívül sehol sem, viszont jazz-dobot “beatboxol”, szóval, akinek nincs türelme elolvasni ezt, az nagyon gyorsan indítsa el az alábbi videót, amin az Iiro Rantala New Trio a Shit Catapult című számot adja elő első, Elmo című lemezéről. (Annyit azért gondolom mindenki sejt angolul, hogy a dal címét ne egy finn-magyar szótárral próbálja lefordítani…)

Drága emberek! Ha az energiahatékonyság szempontjából valójában indokolatlan, valami mégis lehet abban, hogy máshogy szeretitek mérni az időt nyáron és télen.

A korábbi posztokban már említett, megszaporodott elfoglaltságaim, valamint az események és állapotok különös, a nyári időszakra jellemző kölcsönhatásából kifolyólag bő egy hete nem kaptatok új posztot. Pedig volt! A történet röviden: írtam egy hosszabb lélegzetű bejegyzést az indiai konyháról és a rizs különböző felhasználási lehetőségeiről, majd illusztráció-keresés közben bekaptam egy vírust, ami olyan szinten dobta meg az adrenalin-termelésem, hogy első lendületből töröltem az egész bejegyzést. (Örök hála Tominak, aki megmentette a hordozható merevlemezem attól a kis féregtől! Azt viszont még ő sem tudja, hogy az egyik Morrissey-lemezem helyére is egy, a legutóbbi indiai online szeméthez hasonló árnyékfájl költözött. De majd hétfőn megoldja ezt is, mint mindig mindent…)

Legutóbb már tettem pár homályos utalást arra, hogy az interjúk készülnek, érkezik a folytatás, most pedig már bizton állíthatom, hogy a következő interjúalanyom az általam ismert világ és Magyarország egyik legkeményebb csávója lesz. Egy olyan srác, aki az elmúlt hónapokban próbára tette az emberi szervezet tűrőképességét. A várhatóan két héten belül megjelenő interjúból megtudhatjátok, hogy mire gondol egy vasember a humán teljesítőképesség és talán az akaraterő határain is túl, egy olyan próbatétel közben, amikor mi, normális emberek, már legalább két hete holtan hevernénk az Alpok hófödte csúcsai között. (Gyönyörű képeslap-téma…)

Mint azt már a vissza-visszatérő olvasók tudhatják, megszállott tévésorozat-rajongó vagyok. Az elmúlt héten egy olyan szériába és témába vágtam virtuális fejszémet, amiben először magam sem nagyon hittem. A True Blood című HBO-sorozatról van szó: a vámpírok, akik mindig is közöttünk éltek, feljöttek a felszínre, saját kocsmát nyitottak és beköltöztek egy amerikai kisváros peremén fekvő házba stb. Lehet ez az alapvetés bárgyú, a sztori pedig középszerű, a sorozatnak van egy nagy előnye és titokzatos bája, amiről a sorozat-írók, -rendezők és -producerek többnyire hajlandók elfeledkezni: a kiszámíthatatlanság. Néhány epizód után még nem próbálkoznék komolyabb megfejtésekkel, de amint túl vagyok az első évadon, részletesen beszámolok a tapasztalatokról. Ja, és a sorozat soundtrackje zseniális, az egyik legjobb válogatáslemez, amit a Tarantino-filmek zenéi mellé illik felhelyezni a polcra. Vagy a merevlemezre.

Nem szeretném az összes patronomat ellőni egyetlen posztban, úgyhogy a helyzetjelentés egyelőre ennyi, búcsúzóul kaptok egy vámpíros zenei csemegét, aminek az ég adta világon semmi köze a True Blood tévésorozathoz. Az orosz gyökerekkel bíró Messer Chups együttesről van szó, akik előszeretettel alkalmaznak vámpírfilmekből vett hangmintákat zenei produkcióikban. Tessék…

“Trent Reznornak hívnak és alkoholista vagyok. Ha van nálatok koksz, ne hozzátok a közelembe! Azt szoktam reggelizni. Legalábbis ezelőtt még így volt. Most már tiszta vagyok és újra gondolkodok. Még mindig félelemben élek, de már hajlamos vagyok nem faszfejként viselkedni!”

Trent Reznor életének ajtaján a ‘90-es évek közepén kopogtatott be a függőség, ami az idő múlásával egyre súlyosabbá vált. Egy 2005-ös interjúban, nem sokkal a legutolsó rehab után Trent azt mondta, az előző NIN-turné végén kis híján meghalt, bár nem biztos abban sem, hogy ez nem történt meg valójában. “Kinyírtam volna magam, ha túlélem azt, hogy kiugrom az ablakon!”

Mr. Self Destruct 1994-ben indult el a maga spirálján a tudatmódosítók mélyére, majd az 1999-ben megjelent duplalemezes The Fragile-t követő öt évben komoly erőfeszítéseket igényelt a részéről, hogy a “felszínen” maradjon. Trent fogyasztási szokásainál nem időznék sokat, erről csak annyit, hogy egyes források szerint a heroin is gyakran szerepelt az “étlapon”, mások szerint pedig a heroin volt az egyetlen, ami kimaradt a menüből. A lényeg inkább az a menekülés, amiről a Hurt második strófája árulkodik:

The needle tears a hole
The old familiar sting
Try to kill it all away
But i remember everything

1994 és 1999 között Trent már rendkívüli népszerűségnek örvendett, s miután a korábbi Tate-házat bérelte (Manson-ügy), mindenki hozzá akart járni partizni. (Egy interjúban Trent közölte, hogy először fogalma sem volt, hogy milyen házba költözött, egész egyszerűen ott volt a legalacsonyabb a bérleti díj.) A The Fragile-turné során - mint mondta -, már mindent megtett azért, hogy ne az az ember legyen, aki volt.

2004-ben néhány hónap alatt megírta a With Teeth albumot és a turnét követően Trentnek sikerült fogást találnia az önpusztításon. Mr. Self Destruct még a rehab után is alkoholistaként beszélt magáról egy interjúban, ahol azt is elismerte, hogy a TVT-nél rögzített első felvétel után már nem kímélte magát sem fizikailag, sem lelkileg. Bár Kurt Cobaintől eltérően Trent sosem vásárolt fegyvert, azt azonban ő is felfedezte, hova juthat az alkohollal és a kokainnal. “Olyan pontra értem, ahol már semmi sem számít” - mondta. “Amikor a Hurt című dalt írtam, a saját fájdalmamat próbáltam feldolgozni, de elképzeltem a legnagyobb ürességet is, amit egy ember érezhet. A Hurt később egy önbeteljesítő prófécia lett. Azután már nem flörtöltem tovább a sötétség szélén. A kétségbeesés mélyére zuhantam.”

Trent kisvárosban nevelkedett, s ahogy az iskolai közösségekben is mindig idegennek érezte magát, úgy vallott kudarcot később azon próbálkozása is, hogy New Yorkban vagy Los Angelesben nagyvárosi életet éljen, ahol a rocksztárokkal kapcsolatos elvárásoknak kellett volna megfelelnie. “Azt már korán megtanultam, hogy tudok írni a nyomorúságról, sokkal inkább, mint a jó érzésekről. Meg tudom ragadni ezeket az állapotokat és valami mássá formálni őket, amiben még némi szépséget is lehet találni. Aztán láttam a tömegeket, akik velem együtt éneklik a dalokat. Egyfajta katarzisként élik át a zenét, amiben ők megtalálták azt, amit nekem másutt nem sikerült: a legjobb barátot.”

Később a rehabon már azt mondogatta magának, hogy okosabb annál, mint egy utcán élő alkoholista, vagy a kokainistánál, akinek szinte már orra sincs. “Egy olyan srác vagyok, aki kimegy a színpadra és több ezer embernek játszik. Legyőzhetetlen vagyok” - győzködte magát Mr. Self Destruct. A sikeres tisztulás után az első hibát akkor követte el, amikor a The Fragile felvételeinek befejezése után legurított néhány italt. Másnap pedig újabb poharak következtek, mígnem a Fragile-turnéra visszatért a korábbi önbizalomhiányos állapot. Azokon a napokon, amikor nem volt koncert, a szállodai szobában szorongott azon, hogy pénzügyileg tönkretenné magát, ha leállítaná a turnét, viszont ha folytatja, biztos, hogy kinyírja magát. Később egy barátja halálát követően újra rehabra ment, ezúttal New Orleansba, ami ott történt, arról évekkel később is úgy beszélt, hogy még mindig kirázza tőle a hideg.

A legutóbbi időkben ilyen komoly problémákról nem lehetett hallani, igaz, az is kiderült, hogy néha azért nem veti meg Trent az alkoholt. Mindenesetre a legutóbbi információk szerint Mr. Self Destruct újra száraz: a Twitteren bő egy hónapja boldogan számolt be arról, hogy már több mint egy hete józan.