vladimir woodstock

Íme, megjelent Beck Hansen és Tom Waits beszélgetésének második része. A végére az is kiderül, hogy Tom Waits lát olyan dolgokat, amiket mások nem…

BH: Te mikor költöztél el Los Angelesből?
TW: Ó, istenem, már húsz éve. Rég nem jártam ott. Az apám a Belmont suliban tanított. A Union Avenue-n laktunk.
BH: Az a McArthur Parknál van. A Pico Union?
TW: Igen, Temple és Beverly Hills között. Vagy hét templom van abban az utcában. Parádés.
BH: Milyen volt akkor a környék.
TW: Hát elég vegyes. Latin- és közép-amerikaiak, koreaiak meg…
BH: Igen én is a Union közelében születtem, csak pár háztömbnyire onnan. Burlingtonban a 8. és a 9. utcához közel.
TW: Igen, emlékszem a Burlingtonra. De te még mindig ott laksz. Biztos nagy hatással van rád. Hatalmas energiák vannak ott. Olyan, mint egy áramfejlesztő. És folyamatosan be van kapcsolva. Ha elköltözöl mondjuk egy kisvárosba, úgy érzed magad, mintha ott nem is lenne áram. És visszagondolsz a városra. Régen sokszor visszajártam LA-be, csak hogy feltöltődjek, de már egy ideje nem nagyon… Nagyon izgalmas nekem most odamenni, csak mert annyira él az egész. Ha kinézel a kocsidból, mindenhol szavakat látsz. Mindig és minden irányban. Hirdetések mindenütt. Bárhova nézel, csak azt látod: “Ezt vedd meg!”
BH: Igen, de most már inkább képernyőkön mennek ezek. Nem tudom ilyet láttál-e már? A hirdetőfalak is tévén mennek.
TW: Ezt még nem láttam.
BH: Igen. Felnézel, látsz egy hirdetést, aztán három másodperc múlva már egy másik reklám megy. Ahogy végiggurulsz az utakon, a hirdetések folyamatosan változnak.
TW: Na ebből kimaradtam.
BH: Igen, csak az utóbbi egy-két évben kezdődött. Kíváncsi volnék, ha most visszajönnél oda, mennyire lenne drámai a változás. Vagy ugyanannak a jó öreg városnak látszana-e.
TW: Bizonyos szempontból biztos. Mert egy csomó ismerőssel találkozhatsz. Ez legalább száz bögre kávét jelentene. A tájékozódási pontokat keresve pedig azt veszed észre: “hé, ez egy borbély volt, előtte meg presszó, azelőtt meg egy bank”. Mindenre emlékszel, hogyan volt régen.
BH: Megkaptam nemrég Ed Ruscha könyvét, amit a ‘60-as években kezdett el: végigfotózta a Hollywood Boulevard-t és néhány éve megint készített ott fényképeket. Aztán a képeket egymás mellé tette.
TW: Melyik utcákról?
BH: Csak a Hollywood Boulevard-ról. Ha jól emlékszem a Silver Lake-től egészen a Beverly Hillsig.
TW: Tudtad, hogy a Western Avenue az egyik leghosszabb utca a világon?
BH: Mindig hallok erről. Akartam csinálni egy túrát az egyik végétől a másikig, csak hogy lássam mi van a túloldalon.
TW: Igen, én ezt sosem csináltam meg, de láttam képeket a Western Avenue-ról, amikor még csak egy koszos kis utca volt. Úgy nézett ki, mint az utcák a western-filmekben. Lovakkal, karámmal, kocsmával. Egy faszi egy fából ácsolt verandán álldogált.
BH: Nekem is vannak ilyen könyveim fotókkal. Nincsenek fák. Vagy csak épp egy pár. Minden ledózerolva. Csak por mindenütt.
TW: Igen, csupa por. És iszonyatosan feltölt az ottlét, már a számötleteket miatt is. Ahogy ott autózol, téged is inspirál ez a környezet, nem?
BH: Dehogynem. Szerintem LA-nek mindig is volt egy műanyag érzése. De emögött mindig volt valami. Néha azon kapom magam, hogy arról írok számot, hogy hova vezet ez az egész? Dalokat arról, hogy minden egy elcseszett mediterrán stukkó-kereskedés lesz.
TW: Igen és elképesztő, hogy mi mindannyian felelősök vagyunk azért, hogy így alakult. Az egész város olyan, mintha egy népdalban lenne. Mint a köztereken. Valamelyik épületben benne van a kezed nyoma. Nem csak egy faszi építette az egészet. Én ezt láttam benne, hogy együtt működünk. Még a te házadban is, vagyok azokban a dolgokban, amiket a házadon csinálsz, valaki lakni fog benne és ezért csinálod az egészet. És majd utánuk is lakni fog ott valaki. Zavarni szokott, hogy azt a rengeteg embert, akiket nap mint nap látsz, többé nem látod újra. Csak idegenek vannak körülöttünk. Millió és millió ember naponta és mind olyanok, mint a halak. Ők a statiszták abban a filmben, aminek te vagy a főszereplője, de te is csak egy statiszta vagy az ő mozijukban. Ez elég furcsa. És ettől a városban nem is tudsz szabadulni, annyi ember van, te meg átverekeded magad rajtuk. Olyan vagy mint egy kis sperma, amelyik csapkod az ostorával, csak hogy átjuss a városon.
BH: És önkényesen ismersz meg embereket, kerülsz ilyen-olyan helyzetekbe mindenféle emberrel. Rengeteg ajtó van, amit fel kellene nyitnod.
TW: Aztán kisétálsz, bemész egy másik ajtón és egy új életet kezdesz hat háztömbbel arrébb.
BH: Te tudnád ezt megint csinálni? Nemrég Japánban voltam, ott beszkennelik a szemed, amikor belépsz az országba. Olyan gépük is van, ami ujjlenyomatot vesz tőled.
TW: A reptéren, mi?
BH: Igen, amikor átmész a vámon.
TW: A szemedet? Ó, ember…
BH: Igen, a szemgolyódat!
TW: Japán a 700 dolláros narancs hazája.
BH: De az a legjobb narancs, amit valaha kóstoltál. Egy istenközeli narancs-élmény. (Nevet)
TW: Gondolom. Ha szobát akarsz kivenni… Két személyre: neked és a narancsodnak, gondolom. (Nevet) A fákról leszedik az összes virágot, kivéve egyet és - azt hiszem - abból lesz a narancs. Minden tápanyag egy narancsnak jut. És szögletes görögdinnyéjük is van, tudtad? Egy fa dobozban nevelik, aztán levágják róla a fát és kész a szögletes gyümölcs. Úgy szeletelik, mint a kenyeret és hatalmas raktárakban tartják őket.
BH: Te többször is jártál Japánban, ugye?
TW: Már régóta nem voltam ott. Emlékszem egyszer egy automatából vettem alsógatyát. Nagyon izgalmas volt.
BH: Aztán olyan neveket adnak az autóiknak, mint a Toyota President vagy Nissan Cedric.
TW: Ó, de szeretem ezeket.
BH: Nem tudom, hogy amikor ott jártál, akkor is volt-e minden taxiban kis zsúrterítő. Itt ez az ipar már 70-80 éve bedőlt, de ott még mindig nagyon megy.
TW: Hova lett az a sok csipketerítő? Innen már rég eltűntek.
BH: Japánban vannak. És a taxiajtók maguktól nyílnak ki.
TW: Viccelsz! Rájöttem, hogy Mexikóban, ahol a Chevrolet a legrosszabb eladásokat hozta, az a Nova miatt volt. Spanyolul a Nova azt jelenti, hogy nem megy. Úgyhogy senki nem is vette meg. Senki sem akar olyan kocsit, ami nem megy.
BH: De arra is gondoltam, hogy talán lehetett volna egy fordított pszichológiája, amit kijátszhatnak, nem? Hogy más kocsineveket használnának, mint mondjuk a Dodge Apocalypse vagy a…
TW: A Sleep Walker (Alvajáró). A Viking vagy a Zipper (Cipzár). Nem is tudom. Ja, igen, a Dodge Neon. Nem tudnám vezetni a Neont.
BH: Vagy az Aspire (Próbálkozás), az Aspire is ilyen. Nem nagyon érhetsz oda… De próbálkozol. (Nevet)
TW: Az Aspire! Igen. Ez jobb, mint a No Va.
BH: Amikor meglett a jogsim, vettem egy használt kocsit egy hirdetés alapján, amit a Recyclerben találtam. (A lapban csak régi kocsikat hirdetnek - a szerk.) Senkinek sem kellett, talán mert ez még a ‘80-as évek elején volt. 200-250 dollárért vehettél egy 30-40 éves kocsit.
TW: Az még mindig új. Nem is azt mondják, hogy “használtan”, hanem azt, hogy a “korábbi tulajdonostól”. Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ilyen autót az út szélén, nyitott motorháztetővel és az alatta bütykölő sofőrrel. Ilyeneket már nem látsz. Régen nagyon gyakori volt. Mert a kaszni mögött nyilván egy roncs van. Most pedig már számítógépek. Az emberek azt sem tudják mit kell csinálni, ha leáll a kocsijuk.
BH: Egyszer, mikor kocsit vettem, azt sem tudtam, hogy az aksi a sofőrülés alatt van. Bevittem olajcserére. Amikor visszamentem, hát a szerelőnek le volt égve a nadrágja. Az ülésben a fém hozzáért az aksihoz és az egész begyulladt.
TW: Leégett a gatyája?
BH: Igen. Pedig egy nagyon menő szerelő volt Németországban. De miután átjött Amerikába, nem volt jó ugyanaz a tudás és egy salvadori gumikereskedőnél kezdett dolgozni. Pedig zseniális szerelő volt. Egyszer elmentem hozzá, mondtam, hogy csak 15 dolcsim van, a kocsi meg teljes tropa. Összebarátkoztunk, úgyhogy mondta, megnézi mit tehet. Később visszamentem, fogott egy darab drótot meg egy gyufát és összerakta. Még legalább egy jó hónapig futott így a kocsi. De amikor leégett a nadrágja, vége volt, már nem vállalta tovább. Jaws-nak hívtam a kocsit (mint a Cápa film címe - vw.), mert az elejét annyira összetörtem, hogy a motortetőt nem lehetett rendesen lecsukni. Elég nagy kocsi volt, az egész úgy nézett ki, mint egy cápa. Aztán még fogakat is festettem rá.
TW: Döbbenet… egyébként Einstein is ezt mondta: ha van valami hiba és nem tudod kijavítani, akkor használd. Ha mindig elégeted a palacsintát, akkor add el. “Égett palacsinta - csak 99 cent.” Azok az emberek, akik egy dróttal megjavítanak bármit, már rég eltűntek. Szerintem a legtöbb dolgot egy dróttal meg lehet javítani, csak erre mindig emlékeztetni kell az embert. Kivéve talán, ha leöntöd üdítővel a számítógéped, akkor nem hiszem, hogy ez működne. Vagy ha kólát locsolsz a tévédre, akkor sem működik a drót. Viszont máris van egy dohányzóasztalod.
BH: Van egy fotós, Chris Jordan, akivel csináltam egy klipet. Ő szeméttelepeket fényképez. Az egyik telepen csak abroncsszelepek vannak, másutt csak műanyag palackok, van, ahol pedig csak mobiltelefonok. Valahogy azt találta ki, hogy csinál ilyen képeket, majd átmásolja ezeket azokra, ahol látszanak a pontos számok, hogy ezekből a tárgyakból naponta hányat dobnak ki az emberek. Gyönyörű képek. Gigantikusak. Ha kicsit hátrébb állsz, nem is tudod eldönteni, hogy pontosan mit látsz, elég absztrakt. De ha közelebb lépsz, már kivehetők a részletek. Nem emlékszem a pontos számokra. Percenként 350 ezer vizespalackot dobunk el. Persze, csak Amerikában. A másik megdöbbentő adat az volt, hogy naponta 400 ezer mobilt dobunk a szemétbe.
TW: De azt tudod, hogy most már a világűrt is teleszemeteljük. Már azt tervezik, hogy összes szemetet kilövik az űrbe. Már valami szerződést is írtak erről. Hogy bizonyos anyagokat oda hajítanak ki. Meg kell ígérned, annak érdekében, hogy megszabadulj a szemetedtől, hogy felrakod egy rakétára és kilövöd az űrbe.
BH: De az űrbe szemetelés nem kerül többe, mint amennyibe eredetileg került volna? Úgy értem, hogy helyet kell bérelned azon a rakétán a dolgaidnak, amiket korábban megvettél. Majdnem annyiért, amennyibe egy mikrosütő kerül.
TW: Az is az űrhajón lesz…
BH: Űrtárolási díj… De, egyébként, te mióta is fotózol?
TW: Ó, csak pár éve. Némelyik tényleg elég vad. Nem hiszem igazán, hogy rajtam kívül bárkit is annyira érdekelne. Elég bizarr alakokat használok. (Pl az olajfoltok a földön.) Nem hiszem, hogy nagy durranás lenne. “Nézd, szívem… Nézd, ott van Jackie Gleason, és a fejéből egy ló ugrik ki. Úgy néz ki, mint egy madár, amelyik a saját állát rágja. Aztán van egy teve, látod a tevét? Mintha épp eltűnne egy tócsában és a helyén egy szökőkút fakadna, miközben Richard Benjamin röhög a markába.” Olyan dolgokat látok, amiket senki más. De szerintem ez csak egy otthoni hobbiként működik. A saját különleges szórakoz(tat)ásomra.
BH: Én mindenesetre köszönöm a munkád. Jó indok volt arra, hogy felhívjalak és feltartsalak egy rövid időre.
TW: Egyszer élünk, jó ez így. De szívesen folytatom ezt még. Nagyon érdekes volt. Legközelebb készítek jegyzeteket is. Tudod, hogy a yo-yo egy fülöp-szigeteki fegyver a 16. századból? 4 font volt a tömege, egy kábé húsz láb hosszú zsinóron és Amerikába csak 1929-ben jött be.
BH: Kíváncsi vagyok, hogy 2029-ben mi jön be a 14. századból… Talán már szárnyaink is lehetnek majd.

Tags: beck, irrelevant topics, tom waits