vladimir woodstock

A blogolvasó képzelőereje az előző három poszt alapján már biztos mindenféle élethelyzetben, mikrokörnyezetben elhelyezte Xavier Ruddot, megannyi jellemet aggatva a fantáziában egyelőre csak kontúrként látható képre. Most nézzük, mi a helyzet a valóságban!

Azt nagyon helyesen gondoljátok, hogy Xavier Rudd a természet egyszerű fia, aki szabadidejében a bennszülöttekkel sétálgat az erdőben, de időről-időre visszatér a nagyvárosi életbe. A természethez való vonzalmát igazolja az is, hogy Xavier mindig mezítláb jár, bevallása szerint egyetlen pár cipő sincs a tulajdonában. Mivel előszeretettel utazik Kanadába, találtunk egy (!) olyan fotót is, amelyen egy kölcsön csizmában mutatkozott nagy nyilvánosság előtt.

Az 1978-as születésű Xavier az ausztráliai Torquay-ben cseperedett, ahol - elmondása szerint - már fiatalon megízlelte a valódi szépséget, arányt és harmóniát. Torquay a kontinens egyik olyan régiójában található, ahol az őslakos aboriginálok már jóval a fehér emberek megjelenése előtt létrehozták az első kolóniákat. Az első “turisták” az 1860-as években jelentek meg Torquay környékén, ma a városnak alig hétezer lakosa van. A település az ausztrál és a nemzetközi köztudatban leginkább a szörfözésre kiválóan alkalmas tengerpartjáról ismert. Azt persze mondanom sem kell, hogy Xavier megszállott szörfös. (A híres színészek játékával tarkított Surfer Dude című film zenéjét például ki más is szerezhette volna…)

A mellékelt képet elnézve érthető mindaz a letisztultság és természetes őszinteség, ami első hallásra átüt Xavier dalaiból. A hölgy rajongókat ki kell, hogy ábrándítsuk: a zenész boldog párkapcsolatban él és két fiúgyermeket nevel. Kanadai származású feleségével akkoriban találkozott, amikor Marcy egy szál hátizsákkal indult Ausztrália felfedezésére.

Xavier az elmúlt években sok időt töltött Kanadában, legutóbbi lemeze kapcsán többször is úgy nyilatkozott, hogy erőteljes hatást gyakorolt a dalokra, hogy ismét otthon, Ausztráliában (Byron Bayben) készíthette a felvételeket. (Egyéb, a lemezhez kapcsolódó vallomásairól bővebben szólunk a sorozatot záró holnapi posztban.) Esténként a stúdióban ülve vágta, csinosítgatta a dalokat, az éjszakákat pedig a szabad ég alatt töltötte kutyája társaságában, akiről csak annyit sikerült megtudnunk, hogy egy retrieverről van szó.

Xavier megrögzött növényevő. Az egyelőre ismeretlen előttünk, hogy vegetarianizmusa miből “táplálkozik”: a legyűrhetetlen hús-undorból vagy az állatvilág iránti feltételen tiszteletből… Mindenesetre 2007-ben a PETA (People for the Ethical Treatment of Animals) nevű globális szervezet a világ legszexisebb vegetáriánusának választotta a zenészt!

Most pedig nézzétek meg az egyik kedvenc képes-hangos felvételemet a művészúrról, ahol az angolul értők számára kiderül, hogy a dublini emberekkel tartalmasan lehet múlatni az időt! Én már a pólójáért is odaadnám valamely páros belső szervem egyik felét, arról nem is beszélve, ami ezen kívül látható lesz az alábbi képkockákon…

Kedves Gitárosok, felvirradt a ti napotok!

Az már ugye mindenki előtt világos, hogy az embernél hatalmasabb erők jelölték ki Xavier Rudd útját a zenei pályán és annak mentén zsinóron húzva vezetik őt. Arról sajnos nincsenek írásos információink, hogyan jutott el Xavier a porszívócsőtől a gitározásig, bár nyilván tanulságos volna ez mindenkinek, aki legalább egyszer az életében hallotta az emberi ösztön genetikailag kódolt hívószavát a rock ‘n roll világába. Önmagában nem meglepő tény, hogy Xavier gitáron is játszik, ahogy az sem nagy meglepetés, hogy k***a jól! Viszont, ahogy azt az előző két posztban már igyekeztem érzékeltetni, ezt sem úgy csinálja, ahogy azt megszokhattuk. Hogy a nép nyelvén fogalmazzak: meglehetősen ritkán látni Mr. Ruddot “normális” gitárral a kezében. Nézzük tehát, hogy melyek ezek a furcsán fogott és megszólaltatott pengetős eszközök.

Hermann Weissenborn a ‘20-as, ‘30-as években Los Angelesben kezdte el gyártani saját fejlesztésű, fektetett slide gitárjait. (A slide technikát a hangszertörténetben többnyire hawaii-i eredetre vezetik vissza: a fogólapon a játékos nem az ujjaival, hanem egy fém- vagy üveghengerrel fogja le a hangokat, amelyek így nem válnak el élesen egymástól, hanem egybefolynak és különös, de minden körülmények között jól felismerhető hangzást biztosítanak.) Weissenborn úr életében kevesebb, mint ötezer ilyen gitár készült, arról pedig semmilyen adat nem áll rendelkezésre, hogy hány hangszer maradt fenn azóta. Az azonban biztos, hogy több mint 90 éve Hermann Weissenborn hangszerei szolgáltatják az alapot minden, nem rezonátoros elven működő lap steel gitárhoz. (A dobro gitár, amely egy Amerikába szakadt cseh testvérpár munkásságát dícséri, különböző, a hangtestben elhelyezett fémlapok rezonanciáját használja a húrhang felerősítésére. Persze, a tuti kedvéért Xavier is mindig odakészít egy dobrót az állvány mellé a fellépésein… Láttunk már olyan videót is az interneten, ahol - tessék kapaszkodni! - dobro basszusgitárt használ a művészúr!)

Weissenborn egyik legnagyobb újítása, hogy a nyakat nem egy, a hangtesthez illesztett fa gerinc rögzíti, hanem az üreges test egészen a fejig felfut. Ezzel azonban a hagyományos tartás és játék teljességgel lehetetlenné válik. Miután a hangokat a gitárosok nem tudják a megszokott módon lefogni, egy jobbára fémből készült segédeszközzel játszanak a húrokon. (A szakmabeliek kedvéért jegyezzük meg, hogy Jeff Haley-nek a térdére fektetett gitáron sem okozott gondot az ujjakkal való játék.) A gitározásban jártas olvasók tudhatják, hogy az általános E-A-D-G-H-E hangolás így nem működhet: a Weissenborn gitárokat ezért már rögtön akkordokra hangolják, vagyis az üres húrok megpengetése már önmagában is valamilyen harmoniát ad. Számtalan híres és kevésbé híres zenész játszik ilyen gitáron, a legismertebbek között Ben Harper, Ron Wood, David Gilmour vagy John Butler említhető.

Xavier Rudd dalainak nagyobb részét Weissenborn gitáron játssza, ehhez - mint már tudjuk - stomp-box és/vagy yidaki-kíséretet is biztosít egyben.

Hogy tiszta képet kapjunk a Weissenborn-játékról, valamint Xavier gitáros kvalitásairól, egy olyan videót választottam, ahol stúdiókörülmények között adja elő egyik, rajongói körében legkedveltebb slágerét.

Ma megpróbáljuk nagy vonalakban áttekinteni, milyen hangszerek találhatók a titokzatos állványokon Xavier körül a fellépéseken. Az alábbi videó alapján újfent velős következtetéseket vonhatunk le a művészúr tüdőkapacitásáról és légzéstechnikájáról. (A holnapi hangos-képes melléklettel tömegeknek fogjuk elvenni a kedvét a gitározástól, vagy éppen meghozni… Ez majd kiderül.)

A már a fényképeken is tekintélyt parancsoló állványzatot Mr. Rudd (a teljesség igényével, de kizárólag a fellelhető források alapján) a következő hangszerekkel szerelte fel: három különböző hangnemre hangolt yidaki, azaz didjeridoo, stomp box (lábbal hajtott ütős hangszer), azték dob, slit drum - amit egyes források azonosítanak az azték dobbal, de a kettő nem pontosan  ugyanaz -, djembe, shaker és sarokcsengők. Valamint bongódobok, cintányérok és különféle bizbaszok.  Hogy mik is ezek a hangszerek?

Azték dobból többfélét is használ Mr. Rudd: az indián megoldás lényege, hogy az üreges dobtest és a hangképzésért felelős “nyelvek” egy összefüggő anyagból állnak. Hogy jobban értsétek, így néz ki:

A pontosság kedvéért szeretném megjegyezni: minden azték dob slit drum, de nem minden slit drum azték dob. Természetesen a slit hangszerek eredete az azték kultúráig vezethető vissza: a manapság egy szimpla fadoboz benyomását keltő dobok mintegy 1500 évvel ezelőtt készült elődei azonban a hangképzési funkción túl esztétikai szempontból is jelentős hozzáadott értéket képviseltek.

A Xavier által is előszeretettel alkalmazott stomp box a hangszerelésben a lábdob szerepét tölti be. A megoldás erősen elektronika igényes: egy, a varrógépeknél is ismert pedálhoz hasonló eszközt a zenész a talpával üti, a dobozkában elhelyezett mikrofon segítségével a hangszórok membránjáról már a lábdobra emlékeztető hang hallható. A stomp box nagy népszerűségnek örvend szerte a világban a zenekari segítség nélkül fellépő gitárosok körében, akik azonban a ritmikus kíséretet sem szeretnék nélkülözni az előadások során. Leggyakrabban az amerikai folk és blues előadók fellépésein lehet találkozni a stomp boxszal. Bár a kiskereskedelmi forgalomban számos gyártó rengeteg modellje megvásárolható, a világ legtalálékonyabb élőlényei közé tartozó zenészek azonban egy mikrofon segítségével bármilyen üreges testből képesek kialakítani a saját “lábdobukat”.

A csörgők és a csengők részletesebb bemutatását most mellőzöm, viszont a djembe néven ismert dobról ejtenék pár szót. A bőrrel bevont, különböző faragásokkal gazdagon díszített fatestű dob eredetét a hangszertörténet a Malin élő bamana népcsoporthoz köti. A hangszer neve a bamana nyelvben ismert “anke dje, anke be” frázis gyors kiejtéséből ered, ez magyarul nagyjából annyit tesz: “mindenki jöjjön ide”.  A változó átmérőjű hengeres testre feszített bőr kiválóan alkalmas a mélyhangú ritmuskíséretre. Egyes afrikai törzsekben a hangszer egyik változatát ashiko néven ismerik, az ottani felfogás szerint az ashiko a férfi, a djembe a női hangszer. A dob megszólaltatása értő kezekben igazán egyszerű: a djembe minimális erőkifejtéssel maximális hangerőre képes. Az egyes hangmagasságok megszólaltatása a játékos energiájának megfelelő fókuszálását igényli. A rutinos djembe-dobosok kezének mozgásán például nem látható semmilyen különbség akkor, amikor a mély, illetve a magasabb hangokat szólaltatják meg.

De visszatérve Mr. Ruddhoz, feltételezhetjük, hogy már a hangszer-állvány felállítása sem annyira egyszerű, mint autót vezetni a nagyvárosi forgalomban, pláne, ha ezeket a hangszereket meg is kell szólaltatni. De hát ő ezért világhírű zenész, ellentétben velünk. Xavier koncertjein jobbára egyedül lép fel, igaz, legutóbbi lemeze, a Dark Shades of Blue megjelenése óta egyre több előadáson kíséri egy dobos és egy gitáros. Nem mintha ő maga kevés volna ehhez: a holnapi posztból kiderül, hogy az egyszerű akusztikus gitártól a dobrón át a legfurcsább keleti pengetőshangszerekig szinte minden eszközt nagy szakértelemmel kezel. A kísérőzenészek valószínűleg azért kaptak helyet a színpadon Xavier mellett, mert elmondása szerint egyre több hangzást fedezett fel az utóbbi években és barátai segítségével még teljesebb sound-ot tudnak produkálni.

Ehelyütt kötelességem felidézni azt, amit egyszer Fekete-Kovács Kornél mondott nekem Miles Davisről. Kornél szerint Davis úr valószínűleg bármilyen hangszeren úgy játszott volna, mint trombitán, csak éppen trombitás lett. Ez van! Xavier Rudd ezzel szemben nem ragadt le egyetlen hangszernél, ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy bármelyiken úgy tanult meg játszani, hogy az a másik rovására ment volna.

Most pedig, kedves emberek, újabb ízelítőt kaptok Mr. Rudd ritmusvilágából. Holnap a művészúr gitározni fog nekünk!

Mr. Rudd már apró gyermekként környezete tudomására hozta a zene iránti különleges vonzalmát. Az alábbi videót megtekintve ki gondolná, hogy a kis Xavier anyukája porszívójának csövén gyakorolva sajátította el a didjeridoo-játék alapvető fortélyait.

Xavier Rudd 1978-ban született az ausztráliai Torquay-ben. Ha valakire, akkor rá valóban illik a multi-instrumentalista jelző: mintegy húsz különböző hangszert szólaltatott meg eddigi lemezein, s ha figyelembe vesszük, hogy ezek közül akár 4-5 szerszámmal is dolgozik egyszerre, akkor vitathatatlan, hogy a többhangszeres zenészek koronázatlan királyával állunk szemben.

Nem szeretnék nagyon előreszaladni, de a következő egy hétben bebizonyítjuk, hogy Xavier az említett hangszerek többségét mesterfokon kezeli. A mai és a holnapi posztban az ausztrál zseninek a didjeridoo-val ápolt bensőséges viszonyát igyekszünk feltárni.

Mielőtt az alábbi videón megtekintjük, mit tud kezdeni Xavier Rudd egy lukas faággal, ejtsünk néhány szót magáról a didjeridoo-ról. Egy olyan aerofon hangszerről van szó, amelyet az Ausztrália északi részén élő aboriginál népcsoport fejlesztett tökélyre. Ezek a hangszerek a még élő, de már termeszek által megdolgozott eukaliptusz ágaiból készülnek. A többnyire 1-3 méteres fadarabok hosszúsága attól függ, milyen hangnemre kívánják hangolni: minél hosszabb egy didjeridoo, a hangja annál mélyebb. Arról nincsenek megbízható adatok, hogy mióta készítenek didjeridoo-kat, viszont a zenetörténészek között egyre inkább elfogadott tény, hogy a világ egyik legöregebb fúvós hangszeréről van szó. Egyes Ausztráliában feltárt barlangrajzok egyértelműen bizonyítják, hogy 1500 évvel ezelőtt már használták a yidaki-t - az aboriginál közösségekben a didjeridoo-nak számtalan neve létezik, ezek közül a yidaki a legismertebb a nyugati világban. A “didjeridoo” szó etimológiáján máig rengeteget vitatkoznak azok a nyelvészek, akiket jobban izgat a szóeredet annál, mint amit mi mindjárt látni-hallani fogunk.

Tekintettel arra, hogy ez a poszt a sorozat első része, azt még most a bevezetőben tisztázni kell, hogy Xavier Rudd nagyon ritkán, de azért játszik zenekarral. Egyrészt van gitáros és dobos barátja, akik például amerikai tévéműsorokban támogatják őt. Másrészt számtalan alkalommal fordul elő, hogy maga Xavier támogat zenekarokat. Az általunk is igen nagyra becsült Dave Matthews például egyes európai, de főleg ausztráliai turnéján lehetőleg Xavier-t is szerepelteti a műsorban. Néhány éve például egy ausztrál turné több állomását is kihagyni kényszerült Mr. Matthews, azonban Xavier Rudd egymaga is elvitte a bulikat, a közönség pedig egy pillanatig sem panaszkodott…

Legelső, 2002-ben megjelent To Let című lemezét Xavier egyedül játszotta fel, a háttérmunkákban - a rögzítésben és a keverésben - egy barátja segítette őt. Turnékra jobbára hatalmas hangszerparkjának társaságában utazik Mr. Rudd, akinek egyébként másfél évvel ezelőtti európai körutazásán már önmagában is furcsa, szokatlan érzés volt, hogy egy dobos végigkísérte őt a nemzetközi programban.

Most pedig lerántjuk az első leplet, tessék kapaszkodni!

Június 8. és 14. között rendezi meg a Tilos Rádió az idei Maratont. Hétfőtől egész héten át hordhatjátok a pénzt a kedvenc rádiótoknak, miközben a műsorkészítők ételt és élő műsort készítenek nektek cserébe a Dürer-kertben. Az egyhetes ünnepség másik apropója, hogy idén lett “nagykorú” a Tilos.

A fesztiválról részletesen elolvashattok mindent a Tilos Rádió hírblogjában, én csak néhányat szeretnék kiemelni a számomra legkedvesebbnek ígérkező programok közül.

Hétfő: Szőke András bakonyi gulyást főz, majd élő beszélgetős műsort készít. Este Paso koncert.

Kedd: A Haza és Haladás stábjának képviseletében Pálos György és Czabán György elkészíti a magyar gulyás kétféle változatát, majd a rádió műsort készítik el a helyszínen.  Este Budbudas koncert.

Szerda: A Sas leszállt stábja őzpörköltet főz, este az Uzgin Üver és a Realistic Crew játszik.

Csütörtök: Először sült pisztráng, majd Bandita Rádió, Beáta Pozitiva, Korai Ütősök, s végül Copy Con.

Péntek: Bakáts Tibor marhapörköltjét a Honty és Hanna élő adása alatt pihenhetitek ki, este a Ludditák koncerten pedig nyilvánvalóan eljátsszák majd a pörköltes számot…

Szombat: Lecsó és slambuc készül a közös tűzön, naplementekor Csonkamagyarország, később Qualitons koncert.

Vasárnap: Vida Tóni harcsapaprikást főz, mellé egy kis füstölt makréla salátát rittyent. A Nemzeti felkelés élő adása után Kisember zongorázik, 10 órától pedig Zuboly és Irie Maffia koncert zárja a fesztivált.

Link:

A Tilos Rádió weboldala

A Tilos hírblogja

Június 1-jén megjelent Dub FX ausztrál beatbox-művész új lemeze. Az alapakkordokra már az ezerkétszázadik tábortűzi dalt szerző gitárosokat el kell szomorítsuk: csak időpocsékolás olyan számot kiizzadni, amit nem a belső magnóról hallgattok! Hogyan kell meghallani a slágert a harmadik fülben? A megvilágosodás ezen fokát elérni mindenkinek a maga feladata. A kivitelezéshez azonban kiváló segédanyagot biztosít a világcsavargó beatboxer.

A Melbourne környékén nevelkedett Dub FX már Ausztráliában is számtalan zenekarban megfordult, néhány éve viszont elhagyta a kontinenst, azóta állandóan úton van a világban és barátnője, Flower Fairy kíséretében lép fel a nagyvárosok utcáin. Dub FX előszeretettel utazgat Európában - jelenleg éppen Oroszországban tartózkodik, a napokban Moszkvában, Szentpéterváron és Jekatyerinburgban lesznek “fellépései”.

Az ausztrál beatboxer az állandóan magával hurcolt effektpadok segítségével önmaga kíséretét loop-olja, amivel teljes értékű zenei hátteret biztosít a vokális szempontból is hibátlan előadásaihoz.

Az alábbi videón a magát Mr. Woodnote-nak becéző szaxofonossal adja elő a Flow című dalt - Woodnote egyébként maga is hajlamos egyedül loopolgatni az utcákon. A felvétel Bristolban készült, ahova Dub FX azért utazott, hogy felvegye most megjelent lemezét.

Link:

Dub FX honlapja

Néhány éve egy rádióműsorban hallottam először az alább beillesztett dalt és hála a magyar zeneszerkesztői attitűdnek, amely nem hajlandó tudomást venni a lekonferálás intézményéről, napokba telt, mire sikerült megtudnom mit is hallottam.

Nektek, kedves emberek, most jóval könnyebb a helyzetetek, ugyanis megint más végezte el a kutatómunkát…

A The Andrews Sisters - mint azt a trió neve is mutatja - nem más, mint a zenetörténet egy családi vállalkozásának fedőneve. A görög anyától és norvég apától származó nővérek (LaVerne Sophia Andrews - alt, Maxene Angelyn Andrews - szoprán és Patricia Marie (Patty) Andrews - mezzoszoprán) a ‘20-as években eleinte a Boswell Sisters ugyancsak családi leánybandát kezdték el utánozni, majd egy, a Decca lemeztársaságnál rögzített slágerrel (Bei Mir Bist Du Schön) hódították meg a tranzisztorosrádió-tulajdonosok szívét szerte az Egyesült Államokban.

Miután a magyar elmére mágikus hatása van a statisztikának, álljon itt néhány meggyőző adat a The Andrews Sister karrierjéről:

- mintegy 600 felvételük készült, lemezeikből 75-100 millió példány kelt el
- a Billboard listán 113 felvételük szerepelt, ezek közül 46 a tízes toplistán (ez pedig - hadd tegyem hozzá - több, mint amit Elvis Presley vagy a Beatles fel tud mutatni)
- 17 hollywoodi filmben szerepeltek a nővérek  (ez az énekes együttesek körében mindmáig a legtöbb a filmtörténetben)

A trió 1953-ban három évre felfüggesztette a közös családi karriert, miután Patty Andrews úgy döntött, hogy szólóban folytatja pályafutását. Patty egyébként a szakítás utáni többéves mosolyszünetben odáig merészkedett, hogy egyik testvére ellen hagyatéki pert is indított egy nagyobb örökségi részesedés reményében. Patty-t, az egyetlen ma is élő Andrews-lányt egyébként az Egyesült Államokban még mindig számos rajongója nemzeti kincsnek tartja. 1956-ban a három nővér kibékült, elkészített egy újabb közös lemezt a Capitolnál, karrierjük csillaga pedig ismét felívelt. A trió története 1967-ben szakadt meg végleg, amikor a legidősebb lány, LaVerne rákbetegségben meghalt. A triót egyébként maga LaVerne alapította, aki a The Andrews Sisters története során mindvégig a “békefenntartó” szerepét vállalta magára két testvére heves vitáiban.

Azt hiszem felkonferálásnak ennyi bőven elég lesz, most hallgassátok meg azt a játékos kedvű slágert, amely 1944 telén a dolgos amerikai proletáriátus munkakedvét alapozta meg borotválkozás után, üzemkezdet előtt. (Segítségképpen mellékelem a dalszöveget is, mielőtt bárki azt hinné, hogy rumoskólázni csak úgy l’art pour l’art szokás… Trinidadban bizony a lányok megdolgoztak az üditőjükért!)

If you ever go down Trinidad
They make you feel so very glad
Calypso sing and make up rhyme
Guarantee you one real good fine time

Drinkin’ rum and Coca-Cola
Go down Point Koomahnah
Both mother and daughter
Workin’ for the Yankee dollar

Oh, beat it man, beat it

If a Yankee comes to Trinidad
They got the young girls all goin’ mad
Young girls say they treat ‘em nice
Make Trinidad like paradise

Drinkin’ rum and Coca-Cola
Go down Point Koomahnah
Both mother and daughter
Workin’ for the Yankee dollar

Oh, you vex me, you vex me

From Chicachicaree to Mona’s Isle
Native girls all dance and smile
Help soldier celebrate his leave
Makes every day like New Year’s Eve

Drinkin’ rum and Coca-Cola
Go down Point Koomahnah
Both mother and daughter
Workin’ for the Yankee dollar

It’s a fact, man, it’s a fact

In old Trinidad, I also fear
The situation is mighty queer
Like the Yankee girls, the natives swoon
When she hear der Bingo croon

Drinkin’ rum and Coca-Cola
Go down Point Koomahnah
Both mother and daughter
Workin’ for the Yankee dollar

Out on Manzanella Beach
G.I. romance with native peach
All night long, make tropic love
The next day, sit in hot sun and cool off

Drinkin’ rum and Coca-Cola
Go down Point Koomahnah
Both mother and daughter
Workin’ for the Yankee dollar

Oh it’s a fact, man, it’s a fact

Rum and Coca-Cola
Rum and Coca-Cola
Workin’ for the Yankee dollar

A Nine Inch Nailsről két dolgot kell tudni: a zenekar egy utolsó turnéra indult, a körút szlogenje - stílusosan - Wave Goodbye! A másik nagyon fontos tudnivaló, hogy nekem már megvan a jegyem a júliusi budapesti koncertre! (Egy harmadik “bennfentes” információ, hogy a zajzenekarom debütálása a NIN miatt szenved előreláthatólag többéves késést…)

A Magyarországon is nagy sikerrel alkalmazott giro pénzintézeti átutalási rendszernek köszönhetően egy (!) bankzárással maradtam le a koncertszervezői körökben és a zenekari website-ok fan fórumain presale-ként ismert jegyeladási időszakról. Azon kívül, hogy a szervezők és a zenekarok ekkor mérik fel a tervezett koncertek iránt mutatkozó fogyasztói érdeklődést, a rajongók számára annyi előnyt azért kínálnak, hogy a presale-időszakban kedvezményesen lehet jegyeket vásárolni, illetve a regisztrált rajongók a nullánál egy hangyafasznyival nagyobb eséllyel szállhatnak versenybe a koncertjegyekért. Ezúton köszönöm munkáltatóimnak, hogy úgy sikerült átutalni a májusi vérverejtékes munkám jussát, hogy a hétvégén még véletlenül se vehessek presale-jegyet… Sebaj!

Minthogy a Nine Inch Nails a legutóbbi időkben a kedvenc zenekarommá nőtte ki magát, érthető módon szinte szexuális minőségű izgalommal töltött el a júliusban esedékes budapesti koncert híre. A sidebar-ban található last.fm-es link alapján bárki meggyőződhet arról, hogy milyen dinamizmussal csapódott be az életembe a NIN. (Három hét alatt a hallgatottsági listám élére ugrott, ami azért nem szar, nézzétek csak meg!) Azt már csak az érdekesség kedvéért mondom el, hogy Trent Reznor - aki egyébként egy személyben felelős azért, hogy Marilyn Manson karrierje rátelepedett a modern nyugati civilációra - az első ember volt, akit a facebook-os regisztráció után ismerősnek jelöltem, s mindeddig az egyetlen is, aki nem igazolta vissza, hogy ismerjük egymást… De fog ez még változni!

Azt már most nyugodt szívvel megígérhetem, hogy a koncertet megelőző héten tematikus Nine Inch Nails-hetet rendezek itt a blogon. (Bár erről még nem közöltem információt, de jövő héttől kezdve terveim szerint minden hét valamennyi napján valamely szívemnek kedves témában szépen, arányosan rendezett és szerkesztett információkat kaptok majd az rss-readeretekbe… Érdemes figyelni, nagyon komoly felütéssel indul majd az első tematikus hét!)

Lelkesedésemet megkoronázandó - azon felül, hogy a város első, útba eső wifi-pontján rendeltem egy sört -, beillesztem azt a videót, ami életem első élménye volt a NIN munkásságából. Teszem hozzá: évek teltek el, hogy az első NIN-számot ezután meghallgatttam, még annak ellenére is, hogy a szívemben gyermekkorom óta éhező zenei ambíció rögtön azt üzente, hogy ilyen zenét kell csinálni! Tessék hát: David Bowie és a Nine Inch Nails remekműve: I’m afraid of americans!