vladimir woodstock

Egész nap útban volt nekem a megírandó és holnap reggelig elküldendő cikk gondolata, amely az egyre pontosabb naptárként működő agyamban időről időre bevillantotta a figyelmeztető jelzést. Aztán úgy döntöttem, elmenekülök a kötelesség elől és ha már az ebédkészítés okán annyi időt töltöttem a konyhában, akkor maradok még és rittyentek valamit a családnak délutánra is.

A választásom a portugál tojástortának is nevezett Pastel de Natara esett, amelyet sokan Pasteis de Belémként is ismerhetnek. Kedvenc gasztroblogomon találhattok egy prima kis receptet (itt: Chili & vanília) kiváló tanácsokkal az elkészítéshez. Ehhez persze akkor már egy fado lemez dukál, amelynek köszönhetően a félig csukott szemű délután a vissza- és elvágyódás, valamint az emlékidézés jegyében telt.

Most nézzük meg picit közelebről az életnek ezt a két esszenciáját, amelyekkel - pláne együtt fogyasztva - bárki rövid kirándulásra indulhat abba az országba, ami szerintem ugyanolyan,  mint Magyarország, csak Portugália az élhető verzió, ez meg itt a másik…

A Pastel de Nata manapság szinte minden pékségben kapható Lisszabonban, a legenda szerint a 18. században a Belémben található Szent Jeromos kolostor apácái készítettek először ilyen édességet.

A tojástorta készítése közben Mariza legelső lemezét hallgattuk a gyerekekkel. A mozambiki születésű Mariza Portugáliában nevelkedett, ahol igen hamar rabul ejtette a szívét a helybéliek melankólikus muzsikája, a fado. Kedves emberek, Portugália már önmagában is a szívrablás főiskolai példája, azonban a fadoval keverve biztos recept arra, hogy azonnal hűtlennek érezzétek magatokat a szülőföldetekhez. (A poszt címe alatti zenelejátszóban elhelyeztem két felvételt Marizától. Az első a kedvencem, az “oiça Lá, Ó Senhor Vinho”, a másodikat pedig a Belém-toronynál tartott koncerten énekelte  a művésznő.)

A fado témaválasztásait kiválóan érzékelteti egy dalszöveg-részlet:

“szerelem és féltékenység
hamu és tűz
fájdalom és bűn
mindez létezik
mindez szomorú
mindez a fado”

- Aníbal Nazaré

Mindaz a keserűség, amit a portugálok bele tudnak sűríteni ezekbe a dalokba, olyan édesség-bombákkal, mint a Pastel de Nata, azonnal élvezeti cikké varázsolható. Hallgassatok, szenvedjetek, majszoljatok, utazzatok!

Mint azt bizonyára már megtudtátok, mert nincs olyan online, print és elektronikus csatorna, ahol ne ez lenne most a vezető hír: meghalt Michael Jackson. Az egész világon a popzene királyának tartott fekete-fehér bőrű-lelkű-hangú-és-életű előadóról nyilván megemlékezések végtelen tömege zúdul a közeli jövőben a médiafogyasztókra. A ma esti bulvárműsorok gyászkeretes összeállításait megelőzve - a rollingstone.com összeállítása alapján - lássunk egy hevenyészett összeállítást arról, hogyan reagált az énekes halálhírére a szakma apraja és nagyja.

Madonna elmondása szerint nem tudja abbahagyni a bőgést, a People magazinnak adott nyilatkozatában újfent hangoztatta, hogy mindig is imádta Michael Jacksont. “Nagy veszteség ez a világnak, de a zenéje örökké élni fog!” - jelentette ki az énekesnő.

Quincy Jonest mélységesen lesújtotta a váratlan, tragikus hír. “Egyszerűen szavakat sem találok arra, hogy Michael ilyen hirtelen és ilyen fiatalon ment el. A gondviselés hozta össze a lelkünket és adott erőt a munkához a ‘80-as években. A közös produkcióink a mai napig hallhatók a világ minden táján az Off the wall, a Thriller és a Bad című lemezeken. Ennek oka pedig az, hogy Michaelben minden megvolt: tehetség, kellem, professzionalizmus és elhivatottság. Ő volt a legközönségbarátabb előadó, akinek hagyatéka örökké fennmarad majd. Ma a testvéremet vesztettem el vele és a lelkem egy darabját is”.

“Egy zsenit vesztettünk el, nem csak a popzene, hanem a Zene nagykövetét” - mondta Justin Timberlake. “Több generáció számára ő jelentette a zenei inspirációt. Mélyen megőrzöm magamban a közös fellépésünk és az együtt töltött pillanatok emlékét.”

“Olyan nagyon szomorú vagyok és összezavar minden lehetséges érzés” - fogalmazott Lisa Marie Presley. “Megszakad a szívem a gyerekeiért, ők jelentettek számára mindent. Nagyon nagy veszteség ez minden szinten, nem találok szavakat.”

Britney Spears a következőket mondta: “olyan izgatottan vártam a londoni koncertet. Én is Európában turnézok majd, amikor ő ott lépett volna fel és úgy volt, hogy elrepülök a koncertjére. Egész életemben komoly inspirációt jelentett számomra és igazán lesújt, hogy most elment.”

Slash mindössze annyit mondott: “igazán szomorú hír ez Michaelről, istenadta tehetség volt”.

Az egyik legőszintébbnek látszó reakciót M.I.A. írta a Twitteren: “az első két angol szó, amit életemben kimondtam az a “Michael Jackson” volt.”

Én pedig azt mondom az elmúlt vérzivataros hónapok után, hogy végre egy olyan tragédia szerepel a breaking news-ban, ami nem fáj senkinek. Holnap viszont már újra Teheránban kezd a CNN, bár ez Madonnáékat nyilván nem zavarja majd össze annyira…

80 ezer amerikai dollár meglehetősen sok pénz. 80 ezer amerikai dollár jó. Feltéve, ha költségvetésünk nettó bevételi során látjuk megjelenni. 80 ezer amerikai dollár rossz, ha azt büntetésként kell kifizetni, például zeneszámok letöltése miatt. És különösen rossz akkor, ha ezt az összeget 24-szeres szorzóval vesszük!!!

A minnesotai illetőségű Jammie Thomas-Rasset esete is igazolni látszik azt az üzleti életben divatos graffiti-bölcsességet, miszerint az a legdrágább, ami ingyen van. Az amerikai szövetségi bíróság ítélete szerint minden dal után, amelyet Jammie a jogsértés tudatában letöltött, 80 ezer dollár kártérítést köteles fizetni a megkárosított lemeztársaságoknak. A per tárgyát képező 24 zeneszám eszerint 1,92 millió dollárral terheli meg a családi kasszát. A timesonline.co.uk tudósítása szerint a 32 éves anyuka a Kazaa fájlcserélő alkalmazás segítségével károsította meg a lemezcégeket, súlyosbító körülmény volt azonban, hogy Jammie-t 2007-ben már bűnösnek mondta ki a bíróság hasonló vádpontokban és 220 ezer dolláros kártérítésre kötelezte. A perben elnöklő bíró azonban megsemmisítette az ítéletet és elrendelte a per újratárgyalását.

Az amerikai lemezkiadók szövetsége, a RIAA (Recording Industry Association of America), valamint a legnagyobb lemezcégek az Egyesült Államokban többezer internet-felhasználó ellen indítottak eddig eljárást zeneszámok letöltése és illegális megosztása miatt, a kalózok többségével azonban - 3-5 ezer dolláros kártérítés befizetése mellett - peren kívül tudtak megegyezni. Jammie Thomas-Rasset az egyik első olyan felhasználó volt, aki visszautasította a megállapodást a kiadókkal. A napjaikban az USA egyik legnagyobb netes kalózának számító hölgy nevetségesnek és elszomorítónak nevezte a bírósági ítéletet, majd hozzátette: gyermekeit egyedül nevelő anyaként meglehetősen korlátosak az anyagi lehetőségei, de egyelőre nem nagyon aggódik, mert minimális esélye sincs annak, hogy valaha az életben kifizesse az 1,92 millió dollárt.

Tavaly decemberben a RIAA közölte, hogy egyelőre nem indít több eljárást a felhasználók ellen, inkább az internet-szolgáltatókat próbálják meg rávenni arra, hogy lépéseket tegyenek a jogsértések ellen.

Mint ismert, Franciaországban nemrég lépett életbe az a szabályozás, amelynek értelmében az internet-szolgáltató két alkalommal figyelmezteti a jogsértéssel gyanúsított felhasználókat arra, hogy azonnali hatállyal hagyjanak fel ezzel a tevékenységgel, harmadik lépésben a szolgáltató korlátozhatja, végső esetben pedig fel is mondhatja a szolgáltatást.

Magyarországon egyelőre nem ilyen durva a helyzet - felhasználói szempontból. Nemrégiben az egyik nagy hazai jogvédő szervezet jogásza úgy nyilatkozott, hogy a letöltés mindaddig nem jogsértő, amíg a tartalmak felhasználása magáncélú marad: vagyis a családban bárkinek kölcsönadhatjuk a biztonsági másolatokat, viszont idegenekkel már sem online, sem offline nem oszthatjuk meg azokat. A magáncélú másolatok nyomán keletkező károkat kompenzálandó az Artisjus valamennyi üres hang- és adathordozó kiskereskedelmi árába beépítette az úgynevezett “üres hordozó díjat”.

Az antstore.net már négy euróért kínál mágneses hangyákat, azonban a természetnek ennél sokkal jobb üzleti érzéke és értékesítési modellje van.

Dél-amerikai kutatók bebizonyították, hogy komoly tudományos haszna van többezer dolláros ösztöndíjakért az erdőben hasalni naphosszat. Felfedeztek ugyanis egy olyan hangyafajt, amelynek csápjaiban - a szakértő kutatók állítása szerint - mágneses érzékelők vannak, ezáltal a Földanya természetes gps-rendszerét használva bárhol bármikor kiválóan tájékozódik.

Az esőerdőkben élő hangyák évszaktól függően hosszú vándorutat járnak be, amiben csupán az a meglepő, hogy mindig eljutnak oda, ahova indultak. Valljuk be, ez még egy Budapest méretű városban sem mindig egyszerű feladat. Jandira de Oliveira PhD-hallgató szerint a hangyák viselkedésének vizsgálata (!) során arra a megállapításra jutottak, hogy az ominózus faj a Föld mágneses mezője alapján határozza meg migrációs útvonalát.

A Pachycondyla marginata mitsem törődik a föld körüli pályára állított többezer műholddal, amelyek a global positioning system néven ismert navigációs rendszer műszaki hátterét biztosítják. Pusztán abba gondoljunk bele, hogy ezeknek az állatoknak az iránytűje milyen bonyolultsági fokon áll, amikor az egyedek tömege is szinte a nullához közeli értékeket mutat. A teremtés koronája pedig a negyedik világban egy-egy polgárháború dúlta afrikai ország éves gdp-jének többszörösét költi arra, hogy egy újabb, a globális helymeghatározást és a geo-caching lehetőségét biztosító műholdat helyezzen el az orbitán.

Akit a téma mélyebben foglalkoztat, még többet meríthet a Discovery Network videójából..

Mint azt bizonyára már nagy örömmel konstatáltátok, e soroktól jobbra megjelent az oldalon egy beépített zenelejátszó, amelyen keresztül zenei világom érdekesebbnél érdekesebb helyszíneire kalauzollak el titeket. A szolgáltatás egyfajta internetes rádióként is használható, a próbaképpen összeválogatott zeneszám-csemegéket fogadjátok nyílt szívvel, füllel és elmével!

Az éjjel álmatlanul vergődve viszont az jutott eszembe, hogy készítsünk egy közös zenei összeállítást, amelyhez azonban az eddigieknél nagyobb mértékben van szükség az interaktivitásotokra. Valamilyen érthetetlen okból a magyar médiafogyasztó örül ugyan a visszajelzés lehetőségének, amely ma már szinte minden médium és minden termék esetében alapvetésnek számít, mégsem élnek vele olyan szinten, ahogyan azt a műsor-, lap-, blogkészítők stb. várnák. Ezt a kijelentésem rádiós tapasztalatokkal is alátámaszthatom: a Magyar Rádióban már hosszú évekkel ezelőtt felismerték, hogy “telefon telefont hív”, vagyis egy betelefonálás után özönlenek a megkeresések, de addig semmi. Nem volt ez másként a Gombapresszó történetében sem.

De visszatérve a játékunkhoz, az indítványom a következő: az egyébként igen egyszerűen használható kommentbox segítségével elkülditek nekem, hogy milyen zeneszámokat hallanátok szívesen az “Ideális Rádióműsorban”, ezeket pedig - a lehetőségekhez mérten - kritikai szűrőmön áteresztve elhelyezem a lejátszási listán. Az oldalsávban található Last.fm-es link alapján meggyőződhettek róla, hogy zenei szempontból mindenevő vagyok, de azért, Kedves Emberek, kell egy színvonal! Neoton Familiát és Pet Shop Boys-t csak akkor jelöljetek, ha valamilyen világrengető csemegéről van szó. Ez pedig nem egyszerű feladat, de lelketek rajta! Listára fel, várom az ajánlatokat!

Ez a hét meglehetősen hajtósra sikerült az életemnek a blogtól távoli és idegen területein. Éppen ezért csak három kultur-bulvár csemege közzétételére futotta az időmből és az energiámból, jelen bejegyzéssel és a beágyazott videóval ugyancsak röviden kívánok mindenkinek laza és boldog hétvégét!

A kávézóban, ahol ezt a posztot írom, éppen a Vénusz zenekar Kockahas című dala szól. A lenti videó 72 másodperc alatt a Vénusz együttes zeneszámának esztétikai-erkölcsi-szociológiai hatásának többezerszereséhez segít hozzá titeket. Amit tudni érdemes még ezzel kapcsolatban, hogy a felvétel Szerbiában készült, a képen szereplő úr pedig ha nem is hajléktalan, de láthatóan nem áll messze ettől az állapottól. Őt nem várja amerikai turné, és nem várja őt, ahogy Pataki Attila mondta a minap az egyik országos kereskedelmi televízió bulvármagazinjában az USA-ból hazatérve: “szeretet-tömeg” és “fellépés-halmaz”.

Pihenjetek, szórakozzatok, én pedig jövő hétre összerántom magam és többet posztolok!

(A felvételért külön köszönet jár a szomszédunkban élő szerb kapcsolatomnak!)

A köznyelvi magyar számtalanszor köti össze a disznókat és az embereket egy-egy nyelvtani jelzős szerkezetben. A mai posztban nagyító alá vonjuk a húsevők egyik kedvenc csemegéjét, azt az állatot, amellyel szinte naponta azonosítanak minket, malackodó embereket…

A kivételesen magas intelligenciájukról híres állatokat egyes források szerint ötezer, más dokumentumok szerint pedig már hétezer évvel ezelőtt háziasították. A disznókat Ázsiában - a közkeletű gyakorlattal ellentétben - számos helyen szabadon tartják: életükben mehetnek amerre akarnak, az út vége úgyis a pecsenyés tál lesz…

Intelligenciájuknak köszönhetően a disznók számos feladatra, trükkre betaníthatók, különösen a törpedisznók. Ez a jelenség - a pszichológiai vonatkozásokon túl - azonban kizárólag aggályokat vet fel: e sorok szerzője mereven tiltakozik minden állat üzleti haszonszerzés céljával történő nyilvános szerepeltetése ellen!

Ismereteink szerint a disznó az egyetlen olyan háztáji élőlény, amely nem zabálja fel az összes, elé rakott eledelt, pusztán annyit fogyaszt, amennyire éppen szüksége van, a maradékot pedig beosztja.

A fenti állítást számos online elérhető szakértői forrás is alátámasztja. Mind közül a legmarkánsabb véleményt Donald Broom, a Cambridge-i Egyetem professzora, az Európai Tanács egykori tudományos tanácsadója fogalmazta meg, aki szerint a disznók szociálisan rendkívül érzékeny jószágok, intelligenciájuk alapján pedig akár egy háztartási hőszabályzó vagy egy videójáték kezelésére is képesek lennének. Broom szerint a disznók messze intelligensebbek a kutyáknál, de még a hároméves gyerekek is elmaradnak mögöttük. A professzor lerántotta a hazugság leplét arról a tévhitről is, hogy a disznók mocsokban élnek: meglehetősen tiszta állatokról van szó ugyanis. A sárban hempergés oka pedig nem más, mint az, hogy a disznóknak nincs izzadságmirigyük, ezért a sárral hűtik a testüket, ráadásul így a legyeket is távoltarthatják maguktól.

A mellékelt videó bizonyítja, hogy a háztáji-tartással foglalkozók mikrokörnyezetében többen is szeretnének a disznók közé tartozni. Persze, barátaid lehetnek, de attól még nem leszel olyan…

Igaz, a fenti videó bájos alibit kölcsönöz ennek a posztnak, ezek az állatok a nagyüzemi gazdaságokban drámai körülmények között töltik ki rövid idejüket.  Néhány sokkoló tény olvasható a PETA médiaközpontjában az alábbi linken.

(A szerző nem fogyaszt húsételeket!)

Link:

PETA (People for Ethical Treatment of Animals)

Júniusban ismét hazánkba látogat Mr. Ian Siegal!

A már életében és igen fiatalon blues-legendává nőtt brit énekes-gitáros virtuóz több koncertet is ad Magyarországon. Június 21. és 25. között az alábbi helyszíneken láthatjátok Mr. Siegalt:

Június 21. Dunaújváros
(Június 22. Nagyvárad - ha valakinek ez közelebb van, mint Magyarország)
Június 23. Szentendre
Június 24. Szombathely (Lamantin Jazz Fesztivál)
Június 25. Budapest - Dürer-kert

A szentendrei fellépés kivételével Ian valamennyi koncerten zenekarral játszik.

Ízelítőként a művészúr előadásmódjáról egy hangos-képes zeneszámcsemege:

A nyugati civilizációt fekete-fehérben megélni és túlélni igyekvő gondolkodást nem árt rendszeresen karbantartani és leküldeni egy nagygenerálra, legyen a végeredmény bármily fájdalmas.

Hogy mire célozgatok itt? A minden létezőről alkotott ítéleteink és a minden létezőhöz társított elvont fogalmaink olyanok a hétköznapokban, mint kutyának a póráz. Jobb lenne nélküle, szabadon lófrálni, de egy idő után elkóborolnának és bizonytalan, hogy aztán hazatalálunk-e újra. Határozott ítéletek és azok határozott rendszere nélkül szerintem az emberi agy egész egyszerűen felrobbanna. Adottnak tekintem tehát, hogy mindenkinek mindenről határozott véleménye van, a jelenségeket - meg úgy általában az élet “dolgait” - minden ember bedobozolja a “jó” meg a “rossz”, a “szeretem” meg a “nemszeretem” feliratú tárolókba. Akár egy sorozatot is megérne azzal foglalkozni: mi az, amit eddig szerettünk, pedig nem kéne és mi az, amit utáltunk, holott csak szeretni lehet.

E sorok szerzője világ életében, amely a földtörténetben elenyésző, alig több mint három évtizednyi morzsát jelent, szóval, e sorok szerzője mindig is utálta Bob Dylant! Nem őt magát, persze, hanem mindazt, amiért a fél világ körülugrálja őt.

A poszt bevezetésében taglalt, önkritikus szervizelést az utóbbi időszakban egyre nagyobb kedvel végzem, így lettem például nemrégiben növényevő. Tegnap késő esti konyhai foglalatoskodásom közben (tejszínes gombapörkölt készült), úgy döntöttem, hogy adok egy kisebb pofont az előítéleteimnek és megpróbálom megérteni, hogy miért szeretik mások Bob Dylant, én pedig miért nem. Erre a célra az idén megjelent Together Through Life című lemezt választottam. Pechemre, mert ami történt, abból nehéz jól kijönni: rengeteget magyarázkodhatok majd azoknak, akiket eddig kiröhögtem a Dylan-rajongásuk miatt.

Már az első dal gyanús volt, meg is néztem gyorsan, hogy jó lemezt helyeztem-e el a lejátszóban. És még milyen jót! A meglepetés a cd összes számán végigkísért, bevallom, később még az is az eszembe ötlött, hogy ha feltámasztanánk a pajtásokkal néhány éve elfeledett feldolgozás-zenekarunkat, erről a lemezről több számot is be kell majd emelnünk a repertoárba.

Azt mondjuk könnyedén meg tudom magyarázni, hogy a Together Through Life miért csábított el azonnal: az összes számot hallottam már valahol, valakitől. A My Wife’s Home Town például Willie Dixon I Just Want To Make Love To You című örökzöldjének egyértelmű reinkarnációja. Bob Dylan új lemezének gyökerei pontosan abból a földből szívják a tápanyagot, amely kulturális-zenei kamaszkorom csíráit nevelték. Kulturális-zenei identitásom ellentétes oldalai, a szeretem-nemszeretem a jin-jang együttélésének szabályai szerint szépen lassan feloldódtak egymásban, s már alig vártam a reggeli munkába érkezést, hogy újrahallgathassam azt a lemezt, ami a konyhában tegnap éjjel elvégezte az ideáim nagygenerálját. Azt már csak a ma hajnali research után mondhatom, hogy a lemez borítója tökéletesítette az egyébként is kristálytiszta zenei élményt. A hátsó borító képe alapján meggyőződhettek arról, milyen zenekar biztosította a hátteret ehhez a tapasztalathoz. Azt viszont már nehezen magyaráztam meg magamnak gomba- és hagymadarabolás közben, hogy én eddig miért nem hallgattam meg egyetlen Bob Dylan-lemezt sem. Könnyű megoldás volna kijelenteni, hogy eddig “nem jött be”. Az indoklás - “nem tetszik a hangja”, “nem ütnek a dalok”, “a Rolling Stonesszal közös fellépésen az öreg csak kullogott a ritmus után és még a gitárja sem volt behangolva” - csupa olyan érv, amelyeket egyszer sem hánytam a kedvenc előadóim szemére, Bob Dylan hangjával pedig, rájöttem, sosem volt különösebb bajom, de érvként számtalanszor felhoztam ezt.

Annak még utána kell néznem, milyen kategóriákban milyen világdíjakat nyert el Bob Dylan karrierjének több mint negyven éve alatt, de kétlem, hogy a root music kategória gyakran bukanna fel a serlegeknek ezen végtelen listáján. Pedig már első hallásra nyilvánvaló volt, hogy a Together Through Life igazi “gyökér” lemez: Bob Dylan igazi amerikai népzenét játszik, ez kétségtelen. És itt a legfőbb ideje, hogy Dylan úr munkásságát is a-tól z-ig elhelyezzem a zenei gyűjteményemben.

A Xavier Ruddot bemutató egyhetes sorozat utolsó posztjában röviden áttekintjük a művészúr eddig megjelent lemezeit. Azt jó, ha tudjátok, hogy nehéz döntéssel kell szembenéznie annak, aki nem egyszerre veszi meg valamennyi albumot. Különben is, ha már egyet meghallgattok, úgyis kelleni fog a többi…

Xavier legelső lemezét To Let címmel 2002-ben jelentette meg. A stúdió- és az utómunka is két ember keze munkáját dícséri: a produceri teendőket ellátó zenész mellett Chris Thompson segédkezett a rögzítésben és a keverésben. Két évvel később, a Solace megjelenésekor Xavier a világ több kontinensén is komoly hírnévvel bírt, ekkor már  bárhol koncertezhetet, ahol kedve tartotta. A Solace az ausztrál slágerlistákon azonnal az első húsz közé került, a kontinens lemezkiadóit tömörítő szövetség (ARIA) adatai alapján pedig már nem sokkal a megjelenés után platinalemez lett belőle.

A nagyszerű koncert-felvételeket tartalmazó 2005-ös Good spirit után még ugyanebben az évben megjelent Xavier harmadik stúdióalbuma, a Foody in the belly. Mint azt egy interjúban a lemez debütálása után elmondta: a Foody in the belly készítésekor semmilyen koncepciója vagy célja nem volt, a dalok egyszerű reflexiók, amelyeket a Solace megjelenése után végigturnézott két esztendő alatt írt. Ez idő alatt számtalan emberrel, hellyel és szellemmel találkozott, az album ezekből a kedves emlékekből állt össze. Mondanom sem kell, hogy az ARIA-nál a Food in the belly is aranylemez lett, az Egyesült Államokban pedig ez volt Xavier első olyan lemeze, amely az Epitaph-hoz tartozó ANTI- labelnél jött ki. (Az ANTI- számos nagyszerű előadót futtat, akik között név szerint kell említenünk mostohaapánkat, Tom Waitset.)

2007 februárjában Xavier Rudd úgy nyilatkozott, hogy stúdióba vonul, az új lemez pedig várhatóan a következő évben jelenik majd meg. Négy hónap múlva került a boltokba a White Moth, amelyet már globálisan is egyetlen label, az ANTI- gondozott.  Ahogy a korábbi lemezek megjelenésekor azt Ausztráliában már mindenki megszokta, Xaviert az ARIA Music Awardson azonnal a legjobb előadónak jelölték a blues és roots kategóriában, a 2007-es díjat azonban a John Buttler Trio többszörös platinalemeze, a Grand National happolta el a White Moth elől.

Ezzel pedig elérkeztünk Xavier legutóbbi, tavaly megjelent lemezéhez, a Dark Shades of Blue-hoz. A lemezfelvételről már a korábbi posztokban írtam, most inkább magát a szerzőt idézem, aki szerint a 2008-as album minden korábbi anyagánál sötétebbre sikerült. Nem kell azonban aggódnia annak, akinek már csak ez a korong hiányzik a kollekcióból, Xavier nem egy gilette-fesztivál zenei anyagát állította össze. Arról van szó csupán, hogy a dalokban feldogozott történetek nem egyszer keserű sorsokról szólnak: például az Uncle esetében egy hosszú és fájdalmas életút megannyi drámai fordulata jelenik meg a képzeletünkben. Bár a lemez a korábbiaknál sötétebb hangulatba ejti a hallgatót, de Xavier ilyenkor mindig mosolyogva teszi hozzá, hogy azért még így is elég sokat süt a nap az albumon.

Búcsúzóul ismét egy videót láthatunk, a dal címe 12th of September, ezt pedig ugyebár nem kell elmagyarázni senkinek…